1961. március 25-én, Szovjet-Oroszország szívében, Perm ősi várostól nem messze fekvő vidéken egy űr-kapszulából ejtőernyővel landolt ülést ért földet. A mentésre igyekvő személyzet a helyi falusiak segítségével végül megtalálta az ülést ami a hóba fúrodott és benne az utasát is. Ekkor azonban még egyetlen ember sem repült az űrben. De akkor ki ez a titokzatos űrutazó? Más világból jöhetett? Vagy ami még rosszabb, talán a dekadens Nyugatból? Az előző nyáron már lelőttek egy amerikai U-2 kémrepülőgépet, és pilótáját, Gary Powerst akit médianyilvánosság előtt mutatták be, mint nyugati kémet. Lehetséges, hogy ez a titokzatos űrhajós is kém lenne?

Amikor a mentő személyzet végre elérte az ülést, furcsa repülős ruhában találtak egy élettelen alakot. A székben ott ült - Iván Ivanovics (John Doe orosz megfelelője).  Ivánra egy ragasztott táblán egyetlen szóval a felirat: MAKET. Iván egy tesztbábu volt! A repülés rögzítésére kirendelt operatőr felidézte az önkéntes mentők csalódottságát; amikor rájöttek, hogy minden erőfeszítést egy tesztbábu miatt tettek, nem köszöntötték virágcsokorral mint a későbbi űrhajósoknál szokássá vált, ehelyett Iván arcul ütötték.

  Ivan Ivanovics a Korabl-Szputnyik 5 fedélzetén repült, amely a Szovjetunió Vosztok programját előkészítő tesztprogram része volt. Ez volt a tesztbábúval végzett második repülés. Az első Iván még március 9-én repült.

Iván Ivanovics nevű teszt-bábu 1961-ben egy héttel előzte meg Jurij Gagarint, az első embert az űrben. Ma a Smithsonian múzeumban van kiállítva. Forrás: Smithsonian múzeum

 A szovjet űrprogram híres volt titkosságáról. A küldetésekre vonatkozó információkat gondosan és magas szinten ellenőrizték. Ennek gyakorlati okai is voltak, hiszen a titokos űrkutatási programokról könnyebb volt azt mondani, hogy jó úton, a tervek szerint halad, ha nincs nyilvános menetrend vagy határidő. Másrészt olyan légkört teremtett, ahol a pletykák és a spekulációk is virágoztak. A korlátozott információ, az emberi űrrepülés iránti nagyfokú várakozás, és a hidegháborús félelmek légkörében egy pletyka csírája bontakozott ki a legjobban: miszerint a szovjetek eltitkolják az űrben elhuny űrhajósokat. - Megszületett az "Elveszett űrhajósok összeesküvés-elmélet". 

 A pletykák az 1950-es évek végén születtek, és a Korabl-Szputnyik program során tovább erősödtek. Az űr-kapszulák elrontott visszatéréséről szóló mesék, szinte minden egyes újbóli elbeszéléssel egyre megdöbbentőek lettek. Az űrhajósok meghaltak ütközéskor, vagy megőrültek az űrben, mások szerint arra sorsra jutottak, hogy örökre a Föld körül keringenek, talán még mind a mai napig...

 1960 májusában a kitartó antikommunista szenátor, Henry Jackson egészen odáig ment, hogy azt állította, a Korabl-Szputnyik hivatalosan pilóta nélkülinek minősítése, csak a katasztrofális misszióban életüket vesztett űrhajósok eltitkolását szolgálja. Sok megfigyelő számára a szovjet titkolózás és tagadás csupán azt bizonyította, hogy valóban van rejtegetni valójuk.

Április 12-én, néhány héttel Iván repülése után, egy vigyorgó 27 éves szovjet légierő pilóta, Jurij Gagarin lett az első űrutazó a Vosztok 1 űrszonda fedélzetén. Amerika alig tért magához Gagarin repülésének sokkjából, amikor Gherman Titov, ugyanezen év augusztusában második szovjetként repült az űrbe.  

 Sok amerikai azonban csak miután John F. Kennedy elnök megerősítette, hogy a repülések valóban megtörténtek, fogadta el vonakodva Titovot és Gagarint valódi űr-úttörőknek. 

Az összeesküvés-elméletek szerint Jurij Gagarin az első ember, aki túlélte az űrutazást Fotó: GETTY

A propaganda tombolása, amely minden új szovjet űr-eredményt kísért, és maguk a repülések szinte áthatolhatatlan titokfelhője nyomán az "Elveszett űrhajósok" továbbra is váratlan fantomként bukkantak fel az űrverseny során az 1960-as években. A Washington Post újságírója, Drew Pearson úgy képzelte el, hogy egyszemélyes háborút vív a Kreml ellen, és számos cikket írt a feltételezett szovjet űr-katasztrófákról. A írások egyre bonyolultabbak lettek, egy esetben a menthetetlen, és Föld körüli pályán sorsukra hagyott szovjet vegyes nemű legénység rádió adását hallták ahogy azok siránkoznak: „Emlékezz ránk anyaföld!  Eltévedtünk!  Eltévedtünk!"  

A kommunista ellenes amerikai propaganda komoly befolyással bírt a közvéleményre.

 Az Elveszett űrhajós összeesküvés olyan erőssé vált, hogy befolyásolta a valódi szovjet űrkatasztrófák jelentését, például Vlagyimir Komarov űrhajós halálát, amikor a Szojuz 1 űrhajójának ejtőernyője meghibásodott 1967-es visszatéréskor, és a Szojuz 11 (bővebben itt) legénységének halálát 1971-ben a  visszatérési baleset során. 

 A Ramparts című baloldali folyóirat, amely a Watergate-korszak bizalmatlanságban virágzott, idézett egy feltételezett volt NSA-s lehallgatót, aki állítólag hallotta, hogy Komarov könnyes búcsút vesz feleségétől, és dühösen elítéli a szovjet rendszert, a Földi irányítókat és Alekszej Koszegin szovjet miniszterelnök. Ez a beszámoló persze tele van kétes részletekkel, de jól megmutatja, mekkora befolyással voltak az "Elveszett űrhajósok" teóriája.

Komarov maradványai - az első ismert ember, aki űrrepülés során halt meg.

A szovjetek tisztában voltak a pletykákkal, és tudták, hogy riválisaik örömmel gondolnak azonnal a legrosszabbra. Iván repülésére azonban szükség volt, a mikrofon és a rádiós rendszer tesztelésére, a jövőbeli űrhajósok számára. Egy felvett emberi hang használata csak tovább tűzelhette volna az Elveszett űrhajós történetek lángjait. Az egyik technikus ezért inkább azt javasolta, hogy használjanak egy ének-lemezt. Ének az űrben? A tervezők azonnal ellenkeztek, a nyugati lehallgatók majd azt feltételezik, hogy az űrhajós megőrült. Végül megegyeztek abban, hogy egy kórus felvételét használják majd. Még a hiszékeny kapitalisták sem feltételezhetik majd, hogy a hajóban elférne egy egész kórus. Így Ivan Ivanovics körbe repülte a világot, énekelve és deklarálva a céklaleves receptjét.

 Az Elveszett űrhajós pletykákat már az 1960-as évek közepén meggyőzően cáfolták. Ma már ismert, hogy a szovjetek valóban eltitkolták a katasztrófákat és baleseteket, de nincs bizonyíték arra, hogy valaha is történtek volna eltitkolt orbitális halálesetek.

 1960-ban egy pilóta nélküli rakéta indító platformon történt robbanása megölte a szovjet légierő egy fontos tisztviselőjét, Mitrofan Nedelint, és körülbelül 120 másik kiszolgáló technikust. Ezenkívül Valentin Bondarenko űrhajós-gyakornok szörnyű tűzben halt meg egy izolációs tesztkamra oxigénben gazdag légkörében. A „Glasznoszty” növekvő nyitottsága nyomán a nyolcvanas években feltárta ezeket a katasztrófákat mind az igazságra éhes szovjet nép, mind a kíváncsi amerikai szakértők előtt. A Glasznoszty hatása a szovjet történelem átírására olyan nagy volt, hogy 1988-ban a szovjet középiskolai történelem vizsgákat törölték, mert a múltra vonatkozó kinyilatkoztatások használhatatlanná tették a tankönyveket. Ugyanakkor a szovjet űrprogram káoszában és a megdöbbentő kinyilatkoztatások áradata közepette, sem volt bizonyíték az Elveszett űrhajósok elméletének alátámasztására.

 Amíg Jurij Gagarint hősként ünnepelték, Ivánt évtizedekig bezárták egy titkos múzeumba, amely a nagyközönség számára hozzáférhetetlen volt. A milliárdos üzletember, filantróp és elnökjelölt, Ross Perot nagy mennyiségű szovjet űr emléktárgyat, relikviát vásárolt össze aukción a kilencvenes években. Iván ezzel a gyűjteménnyel indult el a Smithsonian-i jelenlegi otthonába, és az árnyékból végül a nyilvánosság elé került - emlékeztetve a látogatóit arra a rendkívüli bizalmatlanságra, amely a hidegháború idején a Szovjetunió és a Nyugat között tombolt.

Forrás: https://airandspace.si.edu/