​A legutóbbi kínai rakétaindítás egy nem várt tűzijátékkal végződött, megvilágítva az éjszakai égboltot. Ebben a gyorselemzésben annak járok utána, mi vezethetett a katasztrófához.

Első ízben nyílik lehetőség, hogy érdemben közelebbről is szemügyre vegyük az iráni Kheibar Shekan fegyverrendszert és annak kritikus komponenseit. A lehetőséget az adja, hogy előkerült néhány közeli felvétel az északnyugat-iráni harci cselekmények során megsemmisült, közepes hatótávolságú ballisztikus rakéta MRBM, annak mobil indítóállása TEL, valamint a visszatérő egység RV maradványairól. Ebben a gyorselemzésben ezek a roncsok kerülnek górcső alá, illetve kiderül, hogy mit lehet tudni az iraniak legmodernebb ballisztikus raketajáról.

Ha a Redstone rakéta kerül szóba, a többségnek valószínűleg élből Alan Shepard 1961-es repülése ugrik be a Freedom 7 fedélzetén. Bár a NASA első űrhajósának szuborbitális ugrása kétségtelenül beírta magát a történelemkönyvekbe, a rakéta egy másik, jóval kevésbé békés elsőséget is magáénak tudhat. A napokban volt 68 évfordulója, hogy ezzel a típussal 1958 július 31-én végrehajtották az első ballisztikus rakétával indított nukleáris tesztet.

A rakétakilövések mindig izgalmas események. Legyen szó bármilyen típusú kémiai rakétáról két dologra biztosan lehet számítani az indításkor; a motorok hangos dübörgő zajára, és az óriási lángoszlopra, amely a rakéta felszállásakor látható. De elgondolkodott-e azon, hogy valójában mi távozik a rakéta hajtóművéből az égés során, és milyen hatással van a környezetünkre, vagy a légkörre?

július 6-án a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg Haditengerészete (PLAN) egy nukleáris meghajtású tengeralattjáróról indított ballisztikus rakétát (SLBM) a Dél-kínai-tengerről a nyílt Csendes-óceán felé. A rakéta becsapódási pontja Vanuatu-Nauru-Tonga térségében volt, nagyjából 7500 km-re a kilövési helytől. 

Az űr elérésének alapvető fizikája, hogy kell győzni a sűrű alsó légkört és a gravitációt. Erre a klasszikus megoldás a földről induló, többszáz tonnás, folyékony hajtóanyagú drága rakéták használata. Később jött az ötlet, hogy miért ne használhatnánk nehézbombázókat vagy speciális repülőgépeket, hogy a legdurvább légrétegek felett indítsuk? Na de mi van akkor, ha még magasabbra akarunk menni, még olcsóbban.

Egy sikeres rakéta-indításhoz számos olyan technológia és alkatrész kifejlesztésére van szükség, amelyek maguk sosem jutnak el az űrbe. Legtöbbjük létezéséről a nagyközönség alig tud, pedig kulcsfontosságú szerepet játszanak a küldetések sikerében.

72 évvel ezelőtt, 1954. június 25-én Wernher von Braun és csapata egy olyan javaslatot tett le az asztalra, amely alapjaiban változtathatta volna meg az űrverseny történetét. Miközben a legtöbben még a jövő technológiáiról álmodoztak, a német származású rakétamérnök és munkatársai egy jóval pragmatikusabb kérdést tettek fel: miért várnának éveket egy új hordozórakéta kifejlesztésére, ha a már rendelkezésre álló technológiával akár azonnal pályára állíthatnának egy műholdat?

Ha a hidegháború legbizarrabb, leginkább túlkomplikált, mégis zseniális repülőgép- és rakétaterveiről van szó, a britek verhetetlenek voltak. Az 1950-es és '60-as években az Egyesült Királyság görcsösen igyekezett fenntartani az „önálló nukleáris elrettentés” doktrínáját a szovjet fenyegetéssel szemben. Ennek eredményeként született egy olyan fegyverrendszer, amely egyszerre volt technológiai csoda és a földi kiszolgálószemélyzet rémálma. Ismerjétek meg az Avro Blue Steel nukleáris rakétát, ami majdnem olyan abszurd lett, mint a borítóképen Ben Stiller Blue Steel nézése a Zoolander filmből. Ezt nem lehetett kihagyni :)

Amíg nyugaton és Kínában már évek óta a magáncégek hajtják az űripari innováció jelentős részét, Oroszország csak most kezd igazán nyitni ebbe az irányba. Ennek egyik legérdekesebb példája a Triton-O program, amely az ország első komolyabb, magántőkéből finanszírozott, kereskedelmi célú nagyfelbontású földmegfigyelő műholdja lehet.