A legutóbbi bejegyzésben tárgyalt CZ-6A rakéta igen látványosra megsemmisülése kapcsán jött az ötlet, hogy érdemes visszatekinteni a kínai űrprogram korábbi, kevésbé szerencsés kimenetelű baleseteire. A sorozat első részében az 1995-ös Apstar-2 katasztrófájáról lessz szó, amely a kínai űrrepülés történetének egyik legjelentősebb, mégis gyakran elfeledett tragédiája.
A legutóbbi kínai rakétaindítás egy nem várt tűzijátékkal végződött, megvilágítva az éjszakai égboltot. Ebben a gyorselemzésben annak járok utána, mi vezethetett a katasztrófához.
1960-ban ezen a napon, augusztus 10-én indult útjára a Cape Canaveral-i 19-es indítóállásról az első teljesen sikeres, működőképes Titán I prototípusa. Bár az amerikaiak első kétfokozatú interkontinentális ballisztikus rakétája katonai karrierjét tekintve nem szolgált sokáig, egy olyan legendás rakétacsaládot hívott életre, amely évtizedekre meghatározta az amerikai légierő nukleáris elrettentő képességét, valamint nem utolsósorban az űrkutatást is.
Első ízben nyílik lehetőség, hogy érdemben közelebbről is szemügyre vegyük az iráni Kheibar Shekan fegyverrendszert és annak kritikus komponenseit. A lehetőséget az adja, hogy előkerült néhány közeli felvétel az északnyugat-iráni harci cselekmények során megsemmisült, közepes hatótávolságú ballisztikus rakéta MRBM, annak mobil indítóállása TEL, valamint a visszatérő egység RV maradványairól. Ebben a gyorselemzésben ezek a roncsok kerülnek górcső alá, illetve kiderül, hogy mit lehet tudni az iraniak legmodernebb ballisztikus raketajáról.
Ha a Redstone rakéta kerül szóba, a többségnek valószínűleg élből Alan Shepard 1961-es repülése ugrik be a Freedom 7 fedélzetén. Bár a NASA első űrhajósának szuborbitális ugrása kétségtelenül beírta magát a történelemkönyvekbe, a rakéta egy másik, jóval kevésbé békés elsőséget is magáénak tudhat. A napokban volt 68 évfordulója, hogy ezzel a típussal 1958 július 31-én végrehajtották az első ballisztikus rakétával indított nukleáris tesztet.
A rakétakilövések mindig izgalmas események. Legyen szó bármilyen típusú kémiai rakétáról két dologra biztosan lehet számítani az indításkor; a motorok hangos dübörgő zajára, és az óriási lángoszlopra, amely a rakéta felszállásakor látható. De elgondolkodott-e azon, hogy valójában mi távozik a rakéta hajtóművéből az égés során, és milyen hatással van a környezetünkre, vagy a légkörre?
július 6-án a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg Haditengerészete (PLAN) egy nukleáris meghajtású tengeralattjáróról indított ballisztikus rakétát (SLBM) a Dél-kínai-tengerről a nyílt Csendes-óceán felé. A rakéta becsapódási pontja Vanuatu-Nauru-Tonga térségében volt, nagyjából 7500 km-re a kilövési helytől.
Az űr elérésének alapvető fizikája, hogy kell győzni a sűrű alsó légkört és a gravitációt. Erre a klasszikus megoldás a földről induló, többszáz tonnás, folyékony hajtóanyagú drága rakéták használata. Később jött az ötlet, hogy miért ne használhatnánk nehézbombázókat vagy speciális repülőgépeket, hogy a legdurvább légrétegek felett indítsuk? Na de mi van akkor, ha még magasabbra akarunk menni, még olcsóbban.
Egy sikeres rakéta-indításhoz számos olyan technológia és alkatrész kifejlesztésére van szükség, amelyek maguk sosem jutnak el az űrbe. Legtöbbjük létezéséről a nagyközönség alig tud, pedig kulcsfontosságú szerepet játszanak a küldetések sikerében.
72 évvel ezelőtt, 1954. június 25-én Wernher von Braun és csapata egy olyan javaslatot tett le az asztalra, amely alapjaiban változtathatta volna meg az űrverseny történetét. Miközben a legtöbben még a jövő technológiáiról álmodoztak, a német származású rakétamérnök és munkatársai egy jóval pragmatikusabb kérdést tettek fel: miért várnának éveket egy új hordozórakéta kifejlesztésére, ha a már rendelkezésre álló technológiával akár azonnal pályára állíthatnának egy műholdat?
