Behemoth hadművelet

Az egyetlen 16 ICBM rakétás sortűz

delta-class-submarine-firing-ss-n-18-dia.jpgA hidegháborús évtizedekben ezer számra álltak készenlétben a nukleáris fegyverek, ugyanakkor a katonai stratégák mindvégig tudták, hogy a papíron létező elrettentés semmit sem ér, ha a technika a szükséges pillanatban cserbenhagyja őket. Egy tengeralattjárónak éles helyzetben nem egy, hanem akár az összes rakétáját is ki kell lőnie, még mielőtt az ellenség bemérné. De vajon megvalósítható ez anélkül, hogy a keletkező erő hatások szétzúznák a hajót? A szovjet haditengerészet éppen ezert elment a legvégsőkig, hogy erre a kérdésre választ kapjon.

Az 1991. augusztus 6-án végrehajtott Behemoth-2 során a K-407 Novomoszkovszk, egy Project 667BDRM Delfin (NATO-kódnév: Delta IV) osztályú tengeralattjáró mind a 16 fedélzeti R-29RM ballisztikus rakétáját elindította. Ez volt az első, és egyetlen sikeres teljes értékű, 16 rakétás víz alatti salvo.

Mi hívta életre?

A Behemoth-program létrejötte mögött több, egymással összefüggő tényező állt. Az egyik a szovjet haditengerészeten belül a nyolcvanas évek végére egyre erősebben jelentkező elégedetlenség volt a hadiipartól átvett hajók és berendezések minőségével kapcsolatban. A glasznoszty légkörében a korábban kevésbé nyilvánosan tárgyalt problémák is felszínre kerültek. A haditengerészet tisztjei kifogásolták azt a gyakorlatot, hogy a hajókat nem minden esetben teljesen befejezett állapotban vették át, majd a hiányzó munkákat később nekik kellett elvégezni. A helyzetet tovább súlyosbította a K-278 Komszomolec 1989-es elvesztése, amely ráirányította a figyelmet a szovjet tengeralattjáró-flotta műszaki problémáira.

Mindeközben a Szovjetunió gazdasági helyzete gyorsan romlott, és egyre komolyabban felmerült a fegyveres erők, köztük a haditengerészet jelentős csökkentésének lehetősége. Ebben a helyzetben a stratégiai rakéta-tengeralattjárók létjogosultságát is megkérdőjelezték: valóban szükség van-e rendkívül drága nukleáris meghajtású rakétahordozókra, ha a szárazföldi silók és a mobil rakétarendszerek is képesek stratégiai fegyverek indítására?

A vita egyik fontos kérdése éppen a tengeralattjárók legfontosabb előnye, a túlélőképesség volt. A szárazföldi rakétaindító állások helyzete és a telepített rakéták paraméterei az ellenfél számára felderíthetők, míg a stratégiai tengeralattjárók hosszú időn keresztül rejtve maradhattak az óceánokon. Egy esetleges nukleáris konfliktusban ezért a tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéták jelentették a nukleáris triász egyik legfontosabb biztosítékát a megtorló csapás fenntartására.

Ebben a helyzetben vált fontossá annak bizonyítása is, hogy egy rakéta-tengeralattjáró nem csupán egyesével vagy kisebb csoportokban képes fegyvereit alkalmazni, hanem szükség esetén a teljes rakétakészletét is rövid idő alatt el tudja indítani. A Behemoth-program célja végül éppen ennek a képességnek a gyakorlati demonstrációja lett: egy 667BDRM osztályú tengeralattjárónak mind a 16 interkontinentális hatótávolságú ballisztikus rakétáját egyetlen víz alatti salvo keretében kellett elindítania.

Delta IV 

 A Project 667BDRM Delfin a szovjet SSBN-fejlesztés egyik utolsó generációját képviselte. A tengeralattjáró nagyjából 167 méter hosszú, felszíni vízkiszorítása mintegy 11 700 tonna, víz alatti vízkiszorítása pedig meghaladja a 18 000 tonnát. Két atomreaktor biztosította a meghajtáshoz szükséges energiát.

A jellegzetes, nagyméretű felépítmény mögött helyezkedett el a 16 rakétasilóból álló rakétatér. A silók a nyomásálló hajótesten kívül, annak felső részén kaptak helyet, így a rakéták függőleges helyzetben tárolhatók és indíthatók voltak.

A Delta IV egyik legfontosabb fejlesztése éppen a rakétarendszer volt. A korábbi szovjet SSBN-ekhez képest nagyobb teljesítményű és pontosabb fegyvert kaptak, amelynek kialakítását már kifejezetten a nagy hatótávolságú, MIRV-képes stratégiai alkalmazás követelményeihez igazították.

 

Ez volt az R-29RM, NATO-jelöléssel SS-N-23 Skiff.

 

R-29RM

Az R-29 a Makejev-féle SzKB-385 által fejlesztett D-9 komplexum rakétája volt, és a későbbi R-29R, majd R-29RM család közvetlen elődjét jelentette. A konstrukció egyik legfontosabb fejlesztési szempontja az volt, hogy olyan interkontinentális képességű rakétát kellett létrehozni ami még elfér a tengeralattjáró viszonylag szűk rakétasilóiban. Ennek megfelelően az R-29 mindössze 13 méter hosszú, 1,8 méter átmérőjű és 33,3 tonna indítási tömegű volt, körülbelül 8000 km-es hatótávolsággal.

Korai R-29 Makajevvel az oldalán 

 

A kétfokozatú, folyékony hajtóanyagú rakéta aszimmetrikus dimetil-hidrazint (UDMH) és dinitrogén-tetroxidot (N₂O₄) használt. Az első fokozatot a három égéstérrel rendelkező 4D75 hajtómű mozgatható kormányfúvókái irányították, míg a második fokozat egyetlen, két síkban elmozdítható 4D76 hajtóművet kapott. Különösen érdekes volt az indítási folyamat: a turbószivattyúkat nem lehetett azonnal teljes teljesítményre felpörgetni, mert az ebből származó hirtelen nyomásnövekedés túl nagy terhelést rótt volna a rakétasilóra. Ezért a tolóerőt fokozatosan építették fel, számítógépes szabályozással tartva a hajtóanyag-komponensek megfelelő arányát.

 

Az R-29 egyik valóban úttörő megoldása a fedélzeti csillagnavigáció alkalmazása volt. A hosszú repülési idő alatt az inerciális navigáció hibája fokozatosan növekedett, ezért a rakéta a csillagok és a Nap helyzetének mérésével időszakosan korrigálhatta a navigációs rendszerét. A rakéta orrába épített optikai rendszer és az inerciális navigáció együtt a Modernwartech által idézett adatok szerint mintegy 900-1500 méteres körkörös szórást tett lehetővé a körülbelül 7900–8000 km-es maximális hatótávolságon.

Az R-29RM másik újítása a harci rész volt. A rakéta 2800 kilogrammos hasznos terhe eredetileg akár tíz, egyenként körülbelül 100 kilotonnás MIRV hordozására is alkalmasnak bizonyult, de a sorozatban gyártott rakétákon végül négy önállóan irányítható visszatérő egységet alkalmaztak. A nyílt források ezt a konfigurációt jellemzően körülbelül 100 kilotonnás robbanófejekkel adják meg.

A harci részek pontos szovjet típusjelzése és konstrukciója nem ismert olyan részletességgel, hogy abból a teljes belső felépítés biztosan rekonstruálható lenne. Annyi azonban a korszak és a rendelkezésre álló adatok alapján kijelenthető, hogy ezek stratégiai, nagy hatóerejű termonukleáris fegyverek voltak: a nukleáris láncreakciót létrehozó primer fokozat indította be a fúziós energiafelszabadulást biztosító másodlagos fokozatot.

Ezzel számolva  egy teljes Behemoth-2 salvo elméleti nukleáris konfigurációban a rendszeresített négy-MIRV-es harci résszel, egyenként körülbelül 100 kilotonnás robbanófejekkel, összesen 64 nukleáris visszatérő egység került volna indításra. A névleges robbanóerő egyszerű összeadásával ez mintegy 6400 kilotonna, azaz 6,4 megatonna lett volna.

A Behemoth szempontjából persze nem a MIRV-képesség volt a legérdekesebb, hanem az, hogy az R-29RM-et egy 16 rakétás, gyors egymásutánban végrehajtott indítási sorozatban kellett alkalmazni.

Hogyan indul egy SLBM?

A tengeralattjáró először megfelelő mélységre és helyzetbe áll. Ezt a mélységet a rakéta és a hordozó tipusa válogatja de jellemzően akkoriban 25-50 métert használtak. Persze a szovjet-orosz hordozók képések voltak akár a felszínről is indítani, de erről majd egy másik bejegyzésben..

A rakétasilót elárasztják vízzel, majd a hajó fedélzeti sikló ajtaját kinyitják.Ha minden adott, hogy a rakéta indítás nem okozzon kárt a hajóban kezdődhet a raketa hideg indítása.

Hideg indítás 

A rakétát a silóból gáznyomás segítségével lökték ki, és csak a tengeralattjárótól biztonságos távolságban, a víz felszínének áttörése után indult be a rakéta fő hajtóműve, hasonlóan a felszíni tubusból való inditashoz. Erre lényegében azért van szükség mert nem lehet egyszerűen begyújtani egy több tíz tonnás rakéta első fokozatát a siló belsejében, hiszen a hajtóművek égéstermékei azonnal rendkívül nagy hő- és nyomásterhelést jelentenének a hordozóra.

Szerencsére a szovjetek alaposan dokumentálták a rakéta tesztjeit, így az alábbi videóból több érdekes részlet is megfigyelhető.

Ha a rakéta elhagyta a vető csövet, a gázok helyére a azonnal beáramlik a víz, és ez a folyamat érezhető oszcillaló mechanikai terhelést fejt ki. 

Minden rakétaindításkor megváltozik a hajó tömegeloszlása. A rakéta elhagyja a silót, a siló vízzel telítődik, majd a következő rakéta előkészítése újabb víz- és nyomásviszonyokat hoz létre. Közben a tengeralattjárónak továbbra is az előírt mélységtartományban  és helyzetben kell maradnia. Ez mindössze +/-2⁰ hossz, és oldaliranyú dőlesi tartományt jelentett, vagyis a hajó folyamatos trimmelessel tartania kellett ezt az orientációját.

Arról, hogy milyen is volt közvetlenül átélni a rakétaindítást, abba Dimitrij Boriszovics Stefanov ellentengernagy visszaemlékezése nyújt némi betekintést, aki élete során 34 (!!) R-29 és R-29D rakéta indítását élte át, mint navigátor. Hogy mennyire volt tapasztalt, arról sokat elmond, hogy először 1968-ban merült egy Projekt 613V dízel-elektromos tengeralattjárón, és különböző források szerint  a Projekt 667B K-460-ason és végül 1995-ben K-457-esen szolgált, illetve ekkorra már az Északi Flotta főnavigátora volt.

„Csend, csak a szellőztetés hallatszik. A navigátor visszaszámol. Minden tevékenység elvégezve, az indításelőkészítés automatikusan zajlik, a rakéták egymás utáni indítása beállítva, ahogy mondják, a »sorozat összegyűjtve«.

A rakéták rekeszében a vezérlőpaneleken felügyelik az indításelőkészítést: a műszerek bekapcsolva, az INS giroszkópok felpörgetve, a visszajelzés az egyes rakétáktól és a komplexumtól folyamatos. Feldübörögnek a szivattyúk, a silókat a rakéták körüli térben feltölti a víz, a nyomást kiegyenlítik a külsővel, miközben rakétákat is nyomás alá helyezik (nagyon veszélyes pillanat!).

Majd egy rántás és egy enyhe zaj kíséretében a silófedelek energikusan felnyílnak. Az utolsó másodperceket egyesével számolva jelentik.

»Sorozat!« És megdermedsz, várva a rakéták indulását.

És már itt is az első rövid, erős zaj, a hajtóművek beindultak!

Majd a második, hangos zaj következik – főleg ha egy, a harmadik rekeszhez közeli rakéta indul –, maximális teljesítmény, tüzeltünk!

Aztán rázkódás, csúszás zaja, a fedélzet egy pillanatra eltűnik a lábam alól, a rakéta elindítva!

Ezt követően a test hullámzásszerű mozgása, hosszanti és keresztirányban, egy enyhe mélységváltozással. Azonnal felzúgnak a szivattyúk a mélység tartásához, jól lehet őket hallani!

Rögtön jön a visszaszámlálás a második indításhoz, a rakétavezérlő panel mutatja az időt, közvetlen előtted van.

Második indítás!

És így tovább, amíg a sorozat összes rakétája el nem indul.

A hajó teste imbolyog, fel és le mozog a talpad alatt, de nem sokat, fél méter körül.

Aztán minden megnyugszik, elcsendesedik, jelentések hallatszanak és az indítás utáni műveleteket végzik. A silófedelek lecsukódnak, és ha nem csak szimulált volt az indítás, akkor teljes gőzzel előre, és kemény manőverezés jön! A navigátornak ismét akad dolga!

Aztán a felszínre, és várakozás.

Én mindezt az irányítóteremből és a térképszobából írtam le, mert ez volt a posztom az indítások során. Más helyeken, különösen a hátsóbb rekeszekben, valami mást és erősebbet lehetett érezni

Ezt a rakéta indítást a tengeralattjáró belseléből megörökítő felvételt 2024-ből találtam. Vagyis ez már egy sokkal modernebb Bulava indítás volt az oroszok egyik legmodernebb Borej-A osztályú tengeralattjárójáról.Talán nem véletlenül nincs belső felvétel, de még így is megfigyelhető a hajó oszcillaló mozgása.amikor a hideg indításkor.

Behemoth-1

Az első teljes salvo-kísérletre 1989. augusztus 6-án került sor. A K-84 Jekatyerinburg feladata az volt, hogy egyetlen víz alatti indítási sorozatban mind a 16 fedélzetén lévő R-29RM ballisztikus rakétát elindítsa. A kísérlet azonban már az indítási folyamat elején súlyos műszaki problémába ütközött.

A hatos rakétasilóban a rakéta hajtóanyag-rendszerében meghibásodás történt. Az R-29RM folyékony hajtóanyagú rakéta, amely üzemanyagként aszimmetrikus dimetil-hidrazint, oxidálószerként pedig nitrogén-tetroxidot használt. Utóbbi különösen veszélyes, erősen mérgező és agresszív oxidálószer, ezért egy szivárgás nem egyszerűen hajtóanyag-rendszeri hibát jelentett, hanem rövid idő alatt tűz- és robbanásveszélyes helyzetet teremthetett.

A hatos silóban végül szivárgás, majd tűz és robbanás következett be. A detonáció megrongálta a rakétasilót és annak környezetét, így a legénységnek már nem a tervezett 16 rakétás sortűz végrehajtása, hanem a sérült fegyverrendszer biztonságossá tétele lett a legfontosabb feladata. A helyzetet sikerült ellenőrzés alá vonni, a tengeralattjáró pedig megmenekült a súlyosabb következményektől.

Érdemes megjegyezni, hogy a baleset pontos mechanizmusáról sem teljesen egységesek a források: az egyik változat a 6-os silóban, zárt fedél mellett bekövetkező túlnyomásos eseményt ír le, egy másik visszaemlékezés pedig az indítási folyamat közben, a második rakétánál bekövetkező automatika-hibáról beszél.

Egy 2018-as, veteránoktól származó visszaemlékezés szerint pedig a Behemoth-1-hez külön R-29RMБК „dobórakétákat” készítettek. Ezekben a hajtóanyag jelentős részét nagy tisztaságú kvarc-homok helyettesítette, hogy a rakéta tömege és ballisztikai jellemzői megmaradjanak, miközben a rakéta csak kb. 4 km-es magasságig repült volna.

A Behemoth-1 és -2 hadművelet emlékére készült jelvény

Behemoth-2

A Behemoth-2 végrehajtására 1991. augusztus 6-án került sor a Barents-tengeren. A K-407 Novomoszkovszk fedélzetén Szergej Jegorov első osztályú kapitány parancsnoksága alatt több mint egy éven át készítették fel a legénységet a teljes rakétasorozat végrehajtására. A feladat korántsem csak a rakéták indítását jelentette: a teljes legénység összehangolt munkájára volt szükség, hiszen egy víz alatti rakétaindításnál egyszerre kellett működnie a rakétasilóknak, a hajó trimm- és ballasztrendszereinek, a navigációnak, a kommunikációnak és természetesen magának a fegyverrendszernek. A legénység a gyakorlat előtt öt alkalommal futott ki a tengerre, hogy a teljes műveletet begyakorolja.

A végső ellenőrzések után még az utolsó pillanatban is akadt egy komoly probléma. Körülbelül fél órával a tervezett indítás előtt megszakadt a kétirányú víz alatti kommunikáció a lövészet eredményeit megfigyelő felszíni hajóval. A tengeralattjáró hallotta a felszíni hajót, de az már nem hallotta a Novomoszkovszkot. Az előírások szerint ilyen körülmények között nem lehetett volna megkezdeni a lövészetet, ám a fedélzeten tartózkodó Salnyikov ellentengernagy vállalta a döntés felelősségét, és engedélyezte az indítást.

Moszkvai idő szerint 21:09-kor, mintegy 50 méteres mélységből elindult az első R-29RM. A rakéta a víz felszínét áttörve gőzfelhőt hagyott maga után, majd néhány másodperces időközökkel követte a második, a harmadik és a többi rakéta. Egymás után indult el mind a tizenhat. A  Novomoszkovszk valamennyi, fedélzetén lévő ballisztikus rakétát sikeresen elindította. Ezzel a Behemoth-2 teljesítette azt, amit két évvel korábban nem sikerült.

Hosszabb orosz nyelvű, a tesztet feldolgozó videó:

Az elsőként és az utolsóként indított R-29RMU2 rakéták teljes értékűek voltak. A köztes 14 rakétát csak az első fokozattal szerelték fel, és minimális mennyiségű hajtóanyaggal töltötték fel. A repülési feladatnak megfelelően ezek a rakéták a levegőben önmegsemmisítést hajtottak végre. Két rakéta azonban 8000 km megtétele után a kamcsatkai Kura kísérleti lőtéren, a számított becsapódási területen ért földet.

Miért volt fontos a salvo-képesség?

A hidegháborús nukleáris hadviselés egyik alapvető kulcsa, hogy a stratégiai rakétahordozók rövid idő alatt képesek legyenek reagálni. A nukleáris tengeralattjárók pedig ebben is az első sorban helyezkednek el

A Behemoth ezt a képességet demonstrálta. A 16 rakétás salvo pedig ezért egyfajta rendszerszintű stresszteszt volt. Ilyen komplett full salvo tesztre csak ebben az egy esetben került sor. Persze ennek a képességnek a tesztelése a mai napig megkerülhetetlen, legutóbb 2019 került rá sor az Orosz haditengerészet részéről, de ekkor már 4 bulvár indítása is elegendőnek bizonyult. Az egymást követő rakéta indítások közötti idő viszont ezen a teszten érzékelhetően lerövidült.

Amerikai oldalon is végeztek hasonlót, de azokat is maximum 4 rakétával. A szilárd hajtóanyagú rakéták indítása minden jel szerint nagyobb biztonsagú, ezért is elég lehet a "csak" 4-es salvo.

 Declassified Trident Nuclear Film V2466 Ripple Launch

A Behemoth-2 időzítése történelmil perspektívából nézve különösen érdekes, hiszen négy hónappal később a Szovjetunió megszűnt létezni, így akár tekinthető a szovjet nukleáris korszak egyik utolsó nagy „búcsúlövésének" is.

 Források:

Ha érdekesnek találtad a bejegyzést, oszd meg, hogy mások is megismerhessék. Ha szeretnél értesülni az újabb bejegyzésekről rakéták világából csatlakozhat az a Rocket-Science Facebook oldalához; https://www.facebook.com/profile.php?id= 61588434530894

Véleményed, észrevételeit pedig jöhetnek kommentben. Köszönöm a Figyelmet

Címkék: Történelem Szovjet Haditengerészet Behemoth Hidegháború SLBM Tengeralattjáró SSBN Hadművelet Salvo Project667 R-29RM Hideg indítás