A rakétakilövések mindig izgalmas események. Legyen szó bármilyen típusú kémiai rakétáról két dologra biztosan lehet számítani az indításkor; a motorok hangos dübörgő zajára, és az óriási lángoszlopra, amely a rakéta felszállásakor látható. De elgondolkodott-e azon, hogy valójában mi távozik a rakéta hajtóművéből az égés során, és milyen hatással van a környezetünkre, vagy a légkörre?

július 6-án a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg Haditengerészete (PLAN) egy nukleáris meghajtású tengeralattjáróról indított ballisztikus rakétát (SLBM) a Dél-kínai-tengerről a nyílt Csendes-óceán felé. A rakéta becsapódási pontja Vanuatu-Nauru-Tonga térségében volt, nagyjából 7500 km-re a kilövési helytől. 

Az űr elérésének alapvető fizikája, hogy kell győzni a sűrű alsó légkört és a gravitációt. Erre a klasszikus megoldás a földről induló, többszáz tonnás, folyékony hajtóanyagú drága rakéták használata. Később jött az ötlet, hogy miért ne használhatnánk nehézbombázókat vagy speciális repülőgépeket, hogy a legdurvább légrétegek felett indítsuk? Na de mi van akkor, ha még magasabbra akarunk menni, még olcsóbban.

Egy sikeres rakéta-indításhoz számos olyan technológia és alkatrész kifejlesztésére van szükség, amelyek maguk sosem jutnak el az űrbe. Legtöbbjük létezéséről a nagyközönség alig tud, pedig kulcsfontosságú szerepet játszanak a küldetések sikerében.

72 évvel ezelőtt, 1954. június 25-én Wernher von Braun és csapata egy olyan javaslatot tett le az asztalra, amely alapjaiban változtathatta volna meg az űrverseny történetét. Miközben a legtöbben még a jövő technológiáiról álmodoztak, a német származású rakétamérnök és munkatársai egy jóval pragmatikusabb kérdést tettek fel: miért várnának éveket egy új hordozórakéta kifejlesztésére, ha a már rendelkezésre álló technológiával akár azonnal pályára állíthatnának egy műholdat?

Ha a hidegháború legbizarrabb, leginkább túlkomplikált, mégis zseniális repülőgép- és rakétaterveiről van szó, a britek verhetetlenek voltak. Az 1950-es és '60-as években az Egyesült Királyság görcsösen igyekezett fenntartani az „önálló nukleáris elrettentés” doktrínáját a szovjet fenyegetéssel szemben. Ennek eredményeként született egy olyan fegyverrendszer, amely egyszerre volt technológiai csoda és a földi kiszolgálószemélyzet rémálma. Ismerjétek meg az Avro Blue Steel nukleáris rakétát, ami majdnem olyan abszurd lett, mint a borítóképen Ben Stiller Blue Steel nézése a Zoolander filmből. Ezt nem lehetett kihagyni :)

Amíg nyugaton és Kínában már évek óta a magáncégek hajtják az űripari innováció jelentős részét, Oroszország csak most kezd igazán nyitni ebbe az irányba. Ennek egyik legérdekesebb példája a Triton-O program, amely az ország első komolyabb, magántőkéből finanszírozott, kereskedelmi célú nagyfelbontású földmegfigyelő műholdja lehet.

Ma már közismert, hogy a második világháború után lényegében a zsákmányolt német V-2 rakétatechnológia, és a német mérnökök tudása indította be a szovjet és az amerikai űr- és rakétaprogramot. Az viszont már sokkal kevésbé ismert, hogy közvetett módon ugyanez a harci eszköz és technológiai örökség fektette le a kínai ballisztikus rakéta-fejlesztés alapjait is. Ennek a különös láncolatnak az első kézzelfogható eredménye a Dong Feng-1 vagy DF-1 volt, amely katonai kódnevén „1059” néven futott. Ez a rakéta a szovjet R-2 NATO-kódján SS-2 „Sibling” kínai másolata volt, az R-2 pedig egyenes ágon a német V-2 egyfokozatú, folyékony hajtóanyagú ballisztikus rakéta szovjetek által továbbfejlesztett változataként született meg. Bár a DF-1 Kína legelső hazai gyártású ballisztikus rakétájaként vonult be a történelembe, a tényleges hadrendbe állításáig végül soha nem jutott el.

Nyílt forrású pályaadatok alapján Oroszország egyszerre öt, a közelmúltban felbocsátott katonai besorolású Cosmos műhold pályáját módosította úgy, hogy azok gyakorlatilag ugyanabba a pályasíkba kerüljenek, mint az ICEYE egyik radarfelderítő műholdja, az ICEYE-X36. A manőverek olyan mértékű üzemanyag-felhasználást igényeltek, amely messze túlmutat a szokásos földmegfigyelő vagy kommunikációs műholdak normál pályakorrekcióin. 

Csien a kínai rakéta- és űrprogram atyja. Kulcsszerepet játszott Kína első műholdjait pályára állító hordozórakéták, valamint az ország nukleáris arzenálját hordozó interkontinentális ballisztikus rakéták ICBM megteremtésében. Hazájában ezért nemzeti hősként tisztelik, olyannyira, hogy Sanghajban egy 70 000 kiállítási tárgyat bemutató, monumentális múzeum van a „nép tudósának”, Qian Xuesen-nek (magyaros átírással: Csien Hszüe-szen-nek) szentelve. Ezzel szemben az Amerikai Egyesült Államokban, ahol több mint egy évtizedig tanult és kutatott, és ahol a modern repüléstudomány alapjait fektette le  úttörő munkásságára ma már csak nagyon kevesen emlékeznek.