Észak-Korea rövid időn belül két hiperszonikus rakétát is tesztelt. A szeptember 20-i és az október 3-i indítás kiválóan illusztrálja, hogy mennyire különböző technikai megoldások tartozhatnak a „hiperszonikus” kategóriába. Nem mellesleg pedig mennyire fejlett is az Észak Koreai rakéta ipar. 

A hidegháborús évtizedekben ezer számra álltak készenlétben a nukleáris fegyverek, ugyanakkor a katonai stratégák mindvégig tudták, hogy a papíron létező elrettentés semmit sem ér, ha a technika a szükséges pillanatban cserbenhagyja őket. Egy tengeralattjárónak éles helyzetben nem egy, hanem akár az összes rakétáját is ki kell lőnie, még mielőtt az ellenség bemérné. De vajon megvalósítható ez anélkül, hogy a keletkező erő hatások szétzúznák a hajót? A szovjet haditengerészet éppen ezert elment a legvégsőkig, hogy erre a kérdésre választ kapjon.

A kínai űrprogram talán egyik legérdekesebb és legkevésbé ismert eszköze egy pilóta nélküli űrrepülőgép. A média többnyire Shenlongnak, vagyis „Isteni Sárkánynak” nevezi, de a hivatalos kínai megnevezés ennél jóval prózaibb: újrafelhasználható kísérleti űrhajó.

Az Egyesült Államoknak mintegy 17 évre, a Szovjetuniónak pedig 11 évre volt szüksége ahhoz, hogy az első atomrobbantástól eljusson az éles, rakétával végrehajtott nukleáris tesztig. Peking viszont rekordidő alatt hajtotta végre ezt a bravúrt: Kínának mindössze két év kellett az 1964-es első atomkísérlete után ahhoz, hogy 1966-ban éles ballisztikus rakétával juttasson célba egy nukleáris robbanófejet.

Az Európai Űrügynökség ESA a budapesti székhelyű C3S Kft.-t bízta meg a FLOTTA nevű stratégiai projekt vezetésével.

A szovjet nukleáris elrettentés történetében mérföldkőnek számító Temp-2S a világ legelső mobil, szárazföldi interkontinentális ballisztikus rakétarendszere. A '60-as évek végén a szovjet hadvezetés felismerte, hogy a rögzített, betonozott indítósilók a műholdas felderítés korában rendkívül sebezhetővé váltak. Egy esetleges amerikai első csapás utáni ellencsapás garantálásához olyan interkontinentális fegyverre volt szükség, amely képes elrejtőzni az ország hatalmas, járhatatlan fenyveseiben és mocsaras vidékein.

A sorozat előző részében bemutatott Apstar 2 tragédiája után alig több mint egy évvel a történelem elképesztő drámaisággal ismételte önmagát. Az első repülését teljesítő új kínai Hosszú Menetelés 3B rakéta a startot követő 25 másodperc nemcsak Kína legsúlyosabb űrkatasztrófáját hozta el, hanem gyökeresen átírta a globális űrpolitika játékszabályait is.

A legutóbbi bejegyzésben tárgyalt CZ-6A rakéta igen látványosra megsemmisülése kapcsán jött az ötlet, hogy érdemes visszatekinteni a kínai űrprogram korábbi, kevésbé szerencsés kimenetelű baleseteire. A sorozat első részében az 1995-ös Apstar-2 katasztrófájáról lessz szó, amely a kínai űrrepülés történetének egyik legjelentősebb, mégis gyakran elfeledett tragédiája.

​A legutóbbi kínai rakétaindítás egy nem várt tűzijátékkal végződött, megvilágítva az éjszakai égboltot. Ebben a gyorselemzésben annak járok utána, mi vezethetett a katasztrófához.

1960-ban ezen a napon, augusztus 10-én indult útjára a Cape Canaveral-i 19-es indítóállásról az első teljesen sikeres, működőképes Titán I prototípusa. Bár az amerikaiak első kétfokozatú interkontinentális ballisztikus rakétája  katonai karrierjét tekintve nem szolgált sokáig, egy olyan legendás rakétacsaládot hívott életre, amely évtizedekre  meghatározta az amerikai légierő nukleáris elrettentő képességét, valamint nem utolsósorban az űrkutatást is.