Elfeledett raketák nyomában - VLS

A tragédiához vezető zűrös geopolitikai környezetben született brazil hordozó rakéta esete

Mainstream felületekről tájékozódva a VLS csak egy a sok közül a félre sikerült rakéta programok közül. Ha azonban a helyi forrásoknak kicsit utánna jár az ember egy teljesen más kép rajzolódik ki a hordozó rakéta körül. Szabotázs, külföldi beavatkozás, politikai nyomás, is közre játszhatott az egyébként végül komoly áldozatokkal is járó robbanással lezárult program. Az elfeledett rakéták nyomában ezúttal a zűrös Brazil VLS rakéta program kerül terítékre. 

2003. augusztus 22-én Brazília elszenvedte űrprogramjának legsúlyosabb tragédiáját. Egy robbanás megsemmisítette a Műholdhordozó Rakétát (VLS) és az indítóállást az alcântarai bázison, Maranhão államban, 21 ember halálát okozva.

A robbanás három nappal az első, teljes egészében brazil technológiával épített  rakéta tervezett indítása előtt történt, ami két tudományos műholdat vitt volna alacsony Föld körüli pályára. A katasztrófa óriási visszaesést okozott a brazil űrprogramban, mivel az ország űrmérnöki szakembergárdájának több kiemelkedő alakja is életét vesztette.

A Légierő parancsnoksága hivatalosan az eseményt balesetnek minősítette, és a robbanást az egyik hajtómű nem tervezett beindulásának tulajdonította, amit feltehetően elektromos hiba vagy elektromágneses interferencia váltott ki. Ugyanakkor több katona és szakértő is felvetette a szabotázs lehetőségét.

A történet megértéséhez szükséges áttekinteni azt a geopolitikai környezetet, amelyben a rakétaprogram megszületett ami már önmagában is rávilágít arra, hogy a brazil űrprogramot érő nehézségek nem egyetlen eseményhez köthetők, hanem egy hosszabb komplex nyomásgyakorlási folyamat részei voltak.

Brazília rakéta/űr-programja 

A brazil rakéta program gyökerei a második világháborút követő időszakra nyúlnak vissza. A nagyhatalmak fejlett programjait, köztük az első ballisztikus rakéták alkalmazását megfigyelve a katonai vezetés szükségesnek tartotta az országon belüli rakéta technológiai fejlesztések ösztönzését.

A São José dos Camposban létrehozott Repüléstechnikai Központ megnyitása, valamint a Katonai Mérnöki Intézetben (IME) indított hajtóműves képzés után Brazília kisebb indítóállomásokat épített, és megkezdte első, szilárd hajtóanyagú rakétaprojektjeinek fejlesztését.

Az 1950-es években a Haditengerészet a SOMMA, a Légierő pedig a SOMFA programot vitte, mindkettő kis meteorológiai hangrakétákat fejlesztett. 1956-ban, az Egyesült Államokkal kötött megállapodás nyomán, követőállomást létesítettek Fernando de Noronha szigetén.

A Brazil Űrprogram hivatalosan az országot meglátogató Jurij Gagarin szovjet űrhajós után 1961-ben indult, miután az alkalomból Jânio Quadros elnök létrehozta a Nemzeti Űrtevékenységi Bizottság Szervezőcsoportját (GOCNAE), amely a mai Nemzeti Űrkutatási Intézet (INPE) elődjének tekinthető.

Barreira do Inferno napjainkban, a kiállított rakéták tesztelését itt kezdték.

1965 októberében a brazil kormány felavatta a Barreira do Inferno Indítóközpontot (CLBI) Parnamirimban, Rio Grande do Norte államban (ez volt Dél-Amerika első rakétaindító állomás a). A létesítményt a Sonda rakétacsalád első, szuborbitális küldetéseire használták.

 1979-ben a kormány létrehozta a Brazil Teljes Űrmissziót (MECB), egy rendkívül ambiciózus tervet, amely a nemzeti önellátás megteremtését célozta az űrtechnológia terén, több milliárd reál értékű beruházásokkal. A program három fő célja, a hazai műholdak tervezése, fejlesztése és gyártása, a VLS (Veículo Lançador de Satélites hordozó rakéta) tervezése, és megépítése a műholdak alacsony Föld körüli pályára (LEO) állításához; valamint egy olyan indítóközpont létrehozása Alcântarában (CLA), ahonnan a VLS indítható.

Sonda rakéták

A VLS fejlesztését a Sonda rakétasorozatból származó technológiára alapozták. Az 1980-as években azonban a hadsereg központi szerepe a MECB-ben kétségeket vetett fel az űrprogram valódi jellegét illetően. A MECB felügyeletéért és irányításáért felelős Brazil Űrtevékenységi Bizottságot (COBAE) a fegyveres erők vezérkari főnöke vezette. A Légierő Repüléstechnikai Központjának (CTA) meghatározó szerepe a VLS fejlesztésében szintén arra utalt, hogy a katonai vezetésnek más okai is lehettek a hordozó eszközök fejlesztésére.

A gyanú az 1980-as évek közepén tovább erősödött, amikor az Orbita és az Avibras vállalatok ballisztikus rakéták (előbbi az MB/EE, utóbbi az SS sorozat) fejlesztésébe kezdtek. Ezek nagyrészt ugyancsak a Sonda rakétaprogram során kifejlesztett technológiára épültek. Ráadásul 1986-ban a Fegyveres Erők Egyesített Parancsnoksága átvette a felelősséget Brazíliában minden rakétafejlesztési és -gyártási tevékenység koordinálásáért.

Az Alcântarai bázis

Már az űrközpont építése is komoly vitákat váltott ki, mivel a létesítményt több quilombo területén hozták létre – ezek olyan települések, amelyeket Brazíliában nagyrészt szökött rabszolgák leszármazottai laknak.

1980-ban a brazil katonai kormány több mint 300 családot erőszakkal telepített át a tengerparttól távolabb fekvő belső falvakba, hogy helyet biztosítson az űrközpont számára. Ez súlyosan megzavarta a közösségek hagyományos, halászatra épülő megélhetését, és a lakosság körében több alultápláltsági esethez vezetett.

Az 1983. március 1-jén felavatott Alcântarai Indítóközpontot (CLA) a Barreira do Inferno fizikai korlátainak alternatívájaként építették meg. A komplexum 620 négyzetkilométeres területen helyezkedik el, indítótornyokkal, irányítóközpontokkal és követőantennákkal felszerelve.

A CLA 1989-ben állt szolgálatba a „Pioneira művelet” során, amikor SBAT típusú rakétákat („Sistema Brasileiro Ar-Terra” – brazil levegő–föld rendszer, az Avibras gyártmánya) indítottak.

Az Alcântarai Bázis Maranhão partvidékén, São Luís nagyvárosi térségében található, és elhelyezkedése miatt a világ egyik legkedvezőbb indítóközpontjának tartják, hiszen mindössze 2,3 fokkal fekszik az Egyenlítőtől délre.

Az Egyenlítő környékén a Föld forgási sebessége segíti a rakéták gyorsítását, ami akár 30%-os üzemanyag-megtakarítást is lehetővé tesz. Emellett az Alcântarai-félsziget elrendezése széles orbitális tartományba történő indításokat tesz lehetővé, az Atlanti-óceán közelsége pedig csökkenti az üzemeltetési kockázatokat.

Alcântara stabil éghajlati viszonyokkal is rendelkezik, jól elkülönülő esős időszakokkal és mérsékelt szelek jellemzik, ami egész éves működést tesz lehetővé.

Az indító központ építése párhuzamosan zajlott a holdhordozó Rakéta (VLS) fejlesztésével.

A Légiközlekedési és Űrkutatási Tudományos és Technológiai Osztály (DCTA) által épített VLS négyfokozatú rakéta volt, 19,4 méteres magassággal és 50 tonnás tömeggel. Legfeljebb 380 kilogrammos műholdat állított volna alacsony Föld körüli pályára (LEO)

Kémkedés és szabotázs

Kezdettől fogva az alcântarai bázis építése és a VLS fejlesztése zavarta egyes nyugati nagyhatalmakat, különösen az Egyesült Államokat. Ennek oka az volt, hogy a műholdak önálló indítása és üzemeltetése Brazíliát új tudományos és katonai képességi szintre emelte volna. A VLS-hez hasonló rakéta megépítéséhez és indításához szükséges technológia lényegében azonos a nagy hatótávolságú rakéták technológiájával. Vagyis a VLS sikeres indítása potenciálisan Brazíliát az interkontinentális ballisztikus rakétákkal rendelkező, rendkívül szűk „klubba” juttathatta volna. Ezen túlmenően az Egyenlítő közelében fekvő indítóközpont rendkívül versenyképes lett volna a kereskedelmi műholdad indítások jövedelmező piacán, amelyet addig olyan országok uraltak, mint az Egyesült Államok és Franciaország.

A brazil űrprogram előrehaladásának akadályozása már az 1980-as években megkezdődött. 1986-ban fegyveresek törtek be a Légiközlekedési és Űrkutatási Tudományos és Technológiai Osztály létesítményeibe, és bizalmas dokumentumokat loptak el a VLS-ről és az Alcântarai bázisról.A VLS felhasználásával pályára állítandó, az INPE által fejlesztett Távérzékelő Műhold (SSR-1) projektje szintén politikai és katonai bojkott alá került, az Egyesült Államok érdekeinek alárendelt szereplők részéről.

A VLS hordozó rakéta

VLS Főbb jellemzők:

Fokozatok száma: 4 Magassága: 19,7 m Hajtóművek átmérője: 1 m, Teljes felszállótömeg: 50 tonna

  • 1. fokozat hajtóanyaga: 28,6 t
  • (4 db S-43 szilárd hajtómű)
  • 2. fokozat hajtóanyaga: 7,2 t
  • (1 db S-43 hajtómű)
  • 3. fokozat hajtóanyaga: 4,4 t
  • (1 db S-40 hajtómű)
  • 4. fokozat hajtóanyaga: 0,8 t
  • (1 db S-44 hajtómű)

Hajtóanyag típusa:

Szilárd hajtóanyag, ammónium-perklorátból,polibutadién kötőanyagból és alumíniumporból áll.

Föld megfigyelő műhold 

Az Amazônia-1 és Amazônia-1B műholdak – korábbi nevükön SSR (Satélite de Sensoriamento Remoto) – Brazília első, teljes egészében hazai fejlesztésű földmegfigyelő műholdjai.

Eredetileg az SSR műholdakat 230 kg-os kategóriába tervezték, és a VLS-1 hordozórakétával kívánták volna pályára állítani őket. A hosszadalmas fejlesztési folyamat során azonban nagyobb, moduláris felépítésű műholdakká váltak. Az új műholdak a Multimission Platformot (MMP) használják, amely egy közepes méretű műholdplatform. Ezt szintén az INPE és más brazil ipari szereplők fejlesztették ki a Nemzeti Űrtevékenységi Program (PNAE) keretében, amelyet a Brazil Űrügynökség (AEB) koordinál.

Az Amazônia-1 egy AWFI optikai műszert hordoz, amely a látható és közeli infravörös tartományban működik. A szenzor 40 méteres térbeli felbontással rendelkezik, és körülbelül 780 kilométeres sávszélességet fed le.

Ezen felül egy Brazília (INPE képviseletében) és az Egyesült Királyság (a Rutherford Appleton Laboratory – RAL révén) között kötött megállapodás lehetővé tette a brit RALCAM-3 kamera integrálását is. Ez már nagyjából 10 méteres felbontású, és kiegészíti az AWFI által gyűjtött képi adatokat. Az elsőt végül 2021-ben az indiaiak PSVL rakétájával állították pályára.

Az akkori geopolitikai környezet

A hidegháború utolsó évtizedeiben Latin-Amerikában több ország is igyekezett stratégiai önállóságot kiépíteni, és Brazília ambícióit részben Argentína párhuzamos törekvései is fűtötték. Buenos Aires ekkoriban a közepes hatótávolságú Condor-2 ballisztikus rakéta fejlesztésén dolgozott, ami természetes módon ösztönözte a régió nagyhatalmát jelentő Brazíliát arra, hogy ne maradjon le a katonai és űrtechnológiai versenyben.

A rakétafejlesztés mögött azonban nem kizárólag katonai megfontolások álltak. Az 1980-as és a korai 1990-es években Brazília jelentős bevételeket szerzett fegyverek, stratégiai technológiák és kapcsolódó műszaki tudás exportjából. Ebben az időszakban a brazil ipar, élén az Avibrasszal komoly szereplővé vált a globális fegyverpiacon. Az i

Irak-Iran háború alatt például számos Astros–2 tüzérségi rakétarendszer került Irakba, amelyek technológiai alapjai szintén a Sonda-programból származtak.

A nyugati hírszerzési jelentések szerint brazil mérnökök az 1991-es Öböl-háborút megelőzően Iraknak is segítséget nyújthattak a szovjet eredetű Scud–B ballisztikus rakéták hatótávolságának növelésében. Egyes források még azt is állították, hogy Irak egy teljes Scud rakétát küldött Brazíliába, amelynek alkatrészeit az Avibras lemásolta, hogy pótalkatrészeket biztosítson az iraki hadsereg számára. Észak-Afrikában Líbia állítólag egy több milliárd dolláros fegyveripari együttműködést ajánlott fel Brazíliának rakétafejlesztési segítség fejében.

Mindez érthető módon komoly aggodalmat keltett Washingtonban. Az Egyesült Államok attól tartott, hogy a brazil űrprogram polgári technológiái végső soron katonai célokat szolgálhatnak, illetve hogy ezek a technológiák továbbjuthatnak olyan államokhoz, mint Irak. Különösen érzékeny kérdésnek számított az is, hogy Brazília ekkoriban egy úgynevezett „párhuzamos” nukleáris programot is folytatott, amely elméletileg akár nukleáris robbanófej hordozására alkalmas rakéták kifejlesztéséhez is vezethetett volna.

Sonda - IV

Ennek hatására az Egyesült Államok intenzív diplomáciai nyomásgyakorlásba kezdett. A Bush-adminisztráció például sikeresen akadályozta meg, hogy Franciaország jóváhagyja az Arianespace által felajánlott rakétahajtómű-technológia átadását a VLS program számára. Az ajánlat részeként a folyékony hajtóanyagú Viking hajtóművek és azok brazil gyártási képessége is szóba került, ami jelentősen felgyorsíthatta volna a hordozórakéta fejlesztését. Washington azonban azzal érvelt, hogy egy ilyen technológia átadása aláásná a rakétaproliferáció elleni nemzetközi erőfeszítéseket, különösen Brazília korábbi exporttevékenységének fényében.

Sonda rakéta csalad fejlesztési lepcsők

1992-ben az Egyesült Államok Kereskedelmi Minisztériuma hivatalosan is „aggodalomra okot adó” rakétaprojektek közé sorolta a Sonda–3, Sonda–4 és a VLS programot, valamint több más brazil rakétatípust. Az MTCR-embargó következtében Brazília hozzáférése jelentősen beszűkült azokhoz a kulcstechnológiákhoz, amelyek a VLS befejezéséhez szükségesek lettek volna. Egy amerikai védelmi minisztériumi tanulmány külön kiemelte, hogy a program legnagyobb hiányosságai az inerciális navigációs és a repülésvezérlő rendszerek terén mutatkoztak.

egy fokozatú VS-30 140km ért elAmerikai Orion fokozattal kiegészített VS-30 434 km magasságra volt képes 

Brazília ugyan próbált az MTCR-en kívüli partnerek, például Oroszország felé nyitni, de ezek a kísérletek csak részleges eredményeket hoztak. A VLS első indítását többször elhalasztották, elsősorban a vezérlőrendszerek hiánya miatt, ami önmagában is cáfolta azokat az állításokat, miszerint az ország korábban már hozzájutott volna a szükséges technológiákhoz a feketepiacon.

A helyzet a kilencvenes évek közepén kezdett lassan változni miután Brazília csatlakozott az MTCR-hez, ami elvben megnyitotta az utat a fejlett polgári űrtechnológiák legális importja előtt, és javította az ország nemzetközi megítélését. Az Alcântara űrközpont kedvező földrajzi fekvése miatt egyre több külföldi szereplő érdeklődését is felkeltette. Amerikai, európai és orosz vállalatok egyaránt vizsgálták a lehetőséget, hogy a bázist alternatív indítóhelyként használják. Ukrajna és Oroszország is nyitottnak mutatkozott arra, hogy rakétatechnológiát biztosítson Brazíliának Alcântarához való hozzáférésért cserébe. Ezt erősítette egy, a START I szerződéshez kapcsolódó kiegészítő megállapodás is, amely lehetővé tette átalakított interkontinentális ballisztikus rakéták orbitális hordozóként való külföldi alkalmazását. Bár mindez újabb proliferációs vitákat váltott ki, Brazília ekkorra már több fontos nonproliferációs egyezményt is ratifikált, jelezve, hogy nem kíván nukleáris vagy tömegpusztító fegyverekkel rendelkező hatalommá válni.

Ennek ellenére az amerikai nyomás nem enyhült. 1991-ben Fernando Collor elnök elutasította az orosz technológiai együttműködést, megvonta a VLS finanszírozását, és inkább egy amerikai szolgáltatóval indíttatta el az SSR–1 műholdat. 

Az elnök „kiárusító” politikája

A brazil űrprogram amerikai irányelveknek való alárendelése tovább mélyült Fernando Henrique Cardoso (továbbiakban FHC) elnöksége alatt. 1995 októberében FHC Washington nyomására aláírta a Rakétatechnológiai Ellenőrzési Rendszerhez (MTCR) való csatlakozást, amellyel Brazília lemondott a nagy hatótávolságú rakéták fejlesztésének vagy beszerzésének jogáról. 1998-ban pedig az országot bevonta az Atomsorompó-szerződésbe, lemondva a nukleáris fegyverek fejlesztésének jogáról.

Bill Clinton, az Egyesült Államok elnöke találkozik Fernando Henrique Cardoso brazil elnökkel a Fehér Ház Ovális Irodájában, 1995. április 20-án.

FHC első mandátuma alatt az Egyesült Államok lefoglalta azokat a VLS-hajtóműveket, amelyeket hőkezelés céljából egy amerikai acélműbe küldtek. Az elnök sorozatos költségvetési megszorításokat is bevezetett, amelyek az Repülési és Űrkutatási Intézet, valamint a Légiközlekedési és Űrkutatási Tudományos és Technológiai Osztály leépüléséhez vezettek.

S-40 sorozatú rakéták. Magassága 6,7 méter, Hasznos teher tömege: 500 kg Átmérő: 1 méter, Induló össztömeg: 6 737 kg ebből a Hajtóanyag tömege: 5 054 kg a Szerkezeti tömeg: 1 028 kg Apogeum (legnagyobb elért magasság): 650 km

1994-ben zajlottak az S-43 VLS-hajtóművek első tesztjei, amelyeket egy robbanás szakított félbe. Az esetet a Légierő hírszerzése vizsgálta, és nem zárta ki a szabotázs lehetőségét.

FHC Luiz Gylvan Meira Filhót nevezte ki a Brazil Űrügynökség (AEB) élére. Meira Filho több, kétes hasznosságú szerződést kötött a NASA-val, amelyek során jelentős közpénzeket utaltak át, technológiai ellenszolgáltatás nélkül. A FHC-kormány érdektelenségét leginkább az mutatta, hogy 1997-ben és 1999-ben egyetlen kormányzati vezető sem vett részt a VLS két prototípusának indításán.

A Technológiai Védelmi Megállapodás

2000-ben, az űrprogram elleni támadások lezárásaként FHC aláírta a Technológiai Védelmi Megállapodást, amely gyakorlatilag az Egyesült Államok ellenőrzése alá helyezte az alcântarai űrbázist. A dokumentum kizárólagos NASA-használatot biztosított, és megtiltotta a brazilok hozzáférését a létesítményekhez. Az egyik záradék kimondta, hogy az Egyesült Államok által Brazíliába szállított anyagokat a brazil hatóságok nem ellenőrizhetik.

A megállapodás azt is megtiltotta Brazíliának, hogy katonai célú űrtechnológiát fejlesszen vagy rakétákat gyártson, gyakorlatilag ellehetetlenítve a VLS program folytatását. A feltételek annyira sértették a nemzeti szuverenitást, hogy még az exelnök szövetségeseit is felháborították, és végül a Kongresszus módosította őket.

A robbanás

2002 augusztusában Roberto Monteiro de Oliveira ezredes interjút adott, amelyben baljóslatú jóslatok tett a programot illetően: kijelentette, hogy a következő évre tervezett VLS nem fog felszállni Alcântarából.

Állítása szerint vagy kompletten törlik az indítást, vagy a rakéta az Egyesült Államok által végrehajtott szabotázs következtében felrobban. „Vállalom a próféta szerepét: ez annyira fontos nekik, hogy két lehetőség van: vagy nem indítják el (…) vagy elindítják, és felrobban. (…) Harmadik lehetőség nincs.”

A jóslata beteljesült. 2003. augusztus 22-én, néhány hónappal az űrprogram új irányelveinek meghirdetése után, felrobbant a VLS és indítóállása az alcântarai bázison.

A robbanás 21 mérnök és technikus életét követelte, akik a Brazil Űrügynökség legfontosabb projektjein dolgoztak, és több mint 100 millió reálra becsült anyagi kárt okozott. Több tucat ember megsebesült, sokan égési sérüléseket szenvedtek. Az incidens három nappal a hivatalos indítás előtt történt. Sikeres felszállás esetén a rakéta két brazil műholdat juttatott volna pályára: az INPE által fejlesztett SATEC-et és az UNOPAR által készített UNOSAT-ot, az ország első tudományos célú nanoszatellitjét.

Szabotázsgyanú

A Légierő parancsnokságának vizsgálata arra a következtetésre jutott, hogy a robbanást egy elektromos hiba okozta, amely idő előtt indította el a gyújtási folyamatot.

Ezt a magyarázatot azonban több katona és szakértő fenntartásokkal fogadta, és nem tartotta bölcsnek a szabotázs lehetőségének kizárását. Egyesek szerint rádiófrekvenciás sugárzás, elektromágneses impulzus vagy akár egy puskalövés is olyan egyszerű módszernek számított, amely akár kiválthatta volna a detonációt. Ugyanakkor ennek ellentmondani látszik, hogy a szilárd hajtóanyagú rakétákat pont a véletlen gyújtás ellen egy fizikai "pin-el" látják el, amit csak az indítás előtt távolítanak el, direkt az ilyen jellegű balesetek elkerülése érdekében.

Műhold felvétel az indító állásról nem sokkal a robbanás elöttről (balra), illetve az után (jobbra)

A gyanút látszólag több esemény is alátámasztani látszik Egy parlamenti bizottság külföldi hajókról származó elektronikus zavarásokat tárt fel a São Marcos-öbölben, a bázis közelében. Katonák arról számoltak be, hogy a robbanást megelőző hetekben egyes teszteket elektronikus zavarások miatt kellett félbeszakítani, amelyeket egy, a terület felett áthaladó repülőgép bocsátott ki. A szabotázstól való félelem akkora volt, hogy a Légierő repülési tilalmi zónát rendelt el Alcântara körül, és még a VLS indításának időpontját is módosította.

Napokkal az indítás előtt a katonák ellenőrizték Maranhão szállodáit, és gyanúsan sok amerikai turistát találtak Alcântarában, egy mindössze 20 ezres városban. A bázis közeli strandokon telemetriai berendezésekkel felszerelt bójákat is lefoglaltak. Az eszközök hosszú élettartamú akkumulátorokkal és napelemekkel voltak ellátva. Műholdas távirányítással működtetve képesek voltak a rakéták navigációs rendszereinek zavarására, valamint nagy távolságú adatok rögzítésére, továbbítására és feldolgozására. Nem meglepő módon egyetlen vállalat vagy ország sem ismerte el a berendezések tulajdonjogát.

Esetleges Fancia szabotázs is felmerült és az ABIN vizsgálatainak tárgya lett, mivel Alcântara potenciálisan a francia guyanai Kourou Űrközpont fő versenytársává válhatott volna a kereskedelmi műholdindítások piacán.

Amerikai nyomás 

Az Egyesült Államok az alcântarai robbanás után is igyekezett bojkottálni a brazil űrprogramot. 2011-ben a WikiLeaks nyilvánosságra hozott egy diplomáciai táviratot, amelyet az amerikai kormány küldött brazíliai nagykövetségének, és amely ajánlásokat tartalmazott az ukrán hatóságok számára. A dokumentum szerint az Egyesült Államoknak régóta fennálló politikát folytatott, hogy megakadályozza Brazíliát saját űrrakétagyártó program létrehozásában, és felszólította Ukrajnát, hogy ne adjon át rakétatechnológiát brazil tudósoknak.

Ekkor Ukrajna már előrehaladott fejlesztési és megallapodasi fázisban építette a cyclone-4 rakétát. Ezt akarták Alcantarából indítani. Végül, az amerikai Boeingel közösen létrehozták a Sealaunch tengeri platformos céget a Cylon rakéták indításához.

Emlékeztetni szeretnénk az ukrán hatóságokat, hogy az Egyesült Államok nem ellenzi egy indítóplatform létrehozását Alcântarában, amennyiben az nem jár rakétatechnológia átadásával Brazília számára – állt a táviratban.

2018-ban az Egyesült Államok engedélyezte a CIA által készített, korábban titkos dokumentumok egy részének nyilvánosságra hozatalát. Ezek között olyan jelentések is szerepeltek, amelyek bizonyítják, hogy az amerikai hírszerzés az 1980-as évek óta figyelte és kémkedett a brazil űrprogram után, és többször is akadályozta a tudományos együttműködéseket más országokkal.

Több mint két évtizeddel az alcântarai robbanás után a brazil űrprogram még mindig nem heverte ki a veszteségeket. 2016-tól kezdve sorozatos költségvetési megszorítások bénították meg az ágazatot, kutatások leállításához és az infrastruktúra leépítéséhez vezetve. 2018-ban Brazília hivatalosan is feladta az Ukrajnával közösen tervezett műholdhordozó rakéta, a Cyclone-4 projektjét.

2019 márciusában Jair Bolsonaro volt elnök Donald Trumppal új Technológiai Védelmi Megállapodást írt alá, amely az alcântarai űrbázis használatát az Egyesült Államokra ruházta át. A megállapodást a brazil Kongresszus jóváhagyta, és 2022-ben lépett hatályba, megadva az amerikaiaknak a régóta áhított ellenőrzést az űrközpont felett.

Az üzlet Brazília számára semmilyen hasznot nem hozott. Az az ígéret, hogy az alcântarai bázis bérbeadása évente akár 3,5 milliárd dollárt is hozhatna, illúziónak bizonyult. A megállapodás életbe lépése óta eltelt három év alatt az ország egyetlen centet sem kapott. Cserébe átengedte területének jelentős részét és a világ egyik legkedvezőbb elhelyezkedésű űrbázisát – gyakorlatilag semmiért.

A dél-koreai INNOSPACE volt az első külföldi magáncég, amely ténylegesen rakétaindítást hajtott végre Brazíliából, az Alcântara Űrközpontból. A cél az volt, hogy demonstrálják a vállalat hibrid hajtóanyagú technológiáját, és megalapozzák a későbbi kereskedelmi indításokat.

Sajnos ezzel a rakétával se túl szerencsések. A tavaly december 23-án végzett inditas meg sikerült ugyan de nem sokkal később a rakéta eddig ismeretlen hiba miatt lezuhant látványos robbanás kíséretében.

Ha érdekesnek találtad a Brazil VLS rakéta esetét, oszd meg a cikket, hogy mások is felfedezhessék ezt a zűrös geopolitikával átitatott történetet.

Véleményed, vagy akár vitás pontjaid is jöhetnek kommentben — Köszönöm a figyelmet!

Forrás;

Címkék: Történelem Brazilia VLS Geopolitika Tragédia Szabotázs Forgotten Alcantara ExoLaunch Rakéta Rakéta program