Már az 1963-ban megjelent Katonai stratégia című szovjet mű nyíltan felvetette a világűr nukleáris csapásmérésre történő felhasználását. Miközben az Egyesült Államok az 1960-as évek közepére leállította az ilyen fegyver vizsgálatát, a szovjet katonai vezetés komoly lehetőséget látott a koncepcióban. A Föld körüli pályára állított, majd onnan a célpont felé irányított nukleáris robbanófejek ugyanis elkerülhették volna az északi irányú támadásokra kiépített amerikai korai előrejelző radarhálózatot, lerövidítve a reagálásra rendelkezésre álló időt. Ez a gondolat vezetett a Részkeringésű Csapásmérő Rakétarendszer, vagyis a FOBS fejlesztéséhez.

Újabb szakaszához érkezett a magyar HULEO műholdprogram: a REMRED az olasz MetaSensing vállalatot választotta a készülő rendszer két radaros műholdja egyik legfontosabb berendezésének fejlesztésére.

Franciaország sikeresen végrehajtotta a legújabb generációs, nukleáris hordozására képes M51.3 típusú interkontinentális ballisztikus rakéta első tengeralattjáróról történő tesztkilövését. A tesztet éles nukleáris töltet nélkül, szigorúan ellenőrzött körülmények között hajtották végre a bretagne-i Finistère partjainál, a rakéta pedig az Északi-Atlanti-óceán kijelölt területén csapódott be. 

Észak-Korea rövid időn belül két hiperszonikus rakétát is tesztelt. A szeptember 20-i és az október 3-i indítás kiválóan illusztrálja, hogy mennyire különböző technikai megoldások tartozhatnak a „hiperszonikus” kategóriába. Nem mellesleg pedig mennyire fejlett is az Észak Koreai rakéta ipar. 

A hidegháborús évtizedekben ezer számra álltak készenlétben a nukleáris fegyverek, ugyanakkor a katonai stratégák mindvégig tudták, hogy a papíron létező elrettentés semmit sem ér, ha a technika a szükséges pillanatban cserbenhagyja őket. Egy tengeralattjárónak éles helyzetben nem egy, hanem akár az összes rakétáját is ki kell lőnie, még mielőtt az ellenség bemérné. De vajon megvalósítható ez anélkül, hogy a keletkező erő hatások szétzúznák a hajót? A szovjet haditengerészet éppen ezert elment a legvégsőkig, hogy erre a kérdésre választ kapjon.

A kínai űrprogram talán egyik legérdekesebb és legkevésbé ismert eszköze egy pilóta nélküli űrrepülőgép. A média többnyire Shenlongnak, vagyis „Isteni Sárkánynak” nevezi, de a hivatalos kínai megnevezés ennél jóval prózaibb: újrafelhasználható kísérleti űrhajó.

Az Egyesült Államoknak mintegy 17 évre, a Szovjetuniónak pedig 11 évre volt szüksége ahhoz, hogy az első atomrobbantástól eljusson az éles, rakétával végrehajtott nukleáris tesztig. Peking viszont rekordidő alatt hajtotta végre ezt a bravúrt: Kínának mindössze két év kellett az 1964-es első atomkísérlete után ahhoz, hogy 1966-ban éles ballisztikus rakétával juttasson célba egy nukleáris robbanófejet.

Az Európai Űrügynökség ESA a budapesti székhelyű C3S Kft.-t bízta meg a FLOTTA nevű stratégiai projekt vezetésével.

A szovjet nukleáris elrettentés történetében mérföldkőnek számító Temp-2S a világ legelső mobil, szárazföldi interkontinentális ballisztikus rakétarendszere. A '60-as évek végén a szovjet hadvezetés felismerte, hogy a rögzített, betonozott indítósilók a műholdas felderítés korában rendkívül sebezhetővé váltak. Egy esetleges amerikai első csapás utáni ellencsapás garantálásához olyan interkontinentális fegyverre volt szükség, amely képes elrejtőzni az ország hatalmas, járhatatlan fenyveseiben és mocsaras vidékein.

A sorozat előző részében bemutatott Apstar 2 tragédiája után alig több mint egy évvel a történelem elképesztő drámaisággal ismételte önmagát. Az első repülését teljesítő új kínai Hosszú Menetelés 3B rakéta a startot követő 25 másodperc nemcsak Kína legsúlyosabb űrkatasztrófáját hozta el, hanem gyökeresen átírta a globális űrpolitika játékszabályait is.