Robert Goddard és az első folyékony hajtóanyagú rakéta

Az esemény még a helyi újságokban sem jelent meg, a visszahúzódó Goddard egy évtizedig titokban tartotta.

1926 március 16-án Robert H. Goddard (1882-1945) elindította a világ első folyékony hajtóanyagú rakétáját. Rozsdás szerkezete az égéstérrel és a tetején lévő fúvókával 20 másodpercig működött mire végre elegendő folyékony oxigént és benzint fogyasztott ahhoz, hogy elemelje magát az indító állványról.

Goddard álmai a világűr meghódítása körül jártak már kora ifjúkorától. A massachusetsi Worcester város szülötte abban az időben cseperedett fel, amikor a tudomány nagy mértékben kezdte megváltoztatni az emberek életét. A gépesítés, a villamosítás a fizikai tudományok irányába terelte a gyermek Goddard érdeklődését. A tudományok iránti elkötelezetségét még növelte a tény, hogy beteges lévén inkább a városi könyvtár, mintsem a sportpályák vonzották. Érdeklődése 16 évesen fordult a repülés felé, amikor aluminiumból akart léggömböt készíteni. Később fordult az érdeklődése az extrém magasságok elérése felé.

Goddard folyékony üzemanyagú rakétájának másolata, a virginiai Chantilly-ben, a Steven F. Udvar-Hazy Központban. Kép: Dane Penland, Nemzeti Légi és Űrmúzeum

A rakétája a Worcester melletti havas mezőről szállt fel Massachusettsben, egészen 12,5 méter magasba és 56 méter távolságra az indítási helytől. A földet éréskor összetört. Mindössze Goddard felesége, Eszter és néhány munkatársa a Clark Egyetemről (ahol fizika professzor volt Goddard) voltak tanúi a történelmi repülésnek. 

Az esemény még a helyi újságokban sem jelent meg, a visszahúzódó Goddard egy évtizedig titokban tartotta. Csak néhány embernek és néhány hét után Charles G. Abbotnak, a Smithsonian Asztrofizikai Obszervatórium igazgatójának (és az intézmény 1928 utáni titkára) tudott róla. Smithsonian 1917 óta finanszírozta Goddardot abban a reményben, hogy rakétája egyszer majd az atmoszféra fölé emelheti a tudományos műszereket - az obszervatórium fő programja a nap változásának és teljesítményének mérése volt. 1920 januárjában az intézmény akaratlanul is világhírűvé tette Goddardot, amikor kiadta rövid értekezését, "Az extrém magasság elérésének módszere" címen. 

Goddard folyékony üzemanyagú rakétája. Ez az eredeti, 1926 márciusi rakétájának fennmaradt darabja. Kép: Dane Penland, Nemzeti Légi és Űrmúzeum

Smithsonian-sajtóközleményben lehozták egy rég elfeledett javaslatát arra vonatkozóan, hogy puskaport használó rakétával találja el a Hold sötét oldalát. A történet gyorsan elterjedt az egész világon. Több tudós is legitimálta azt az elképzelést, hogy a holdutazás akár lehetséges is lehet. A sajtónyilvánosság hatására önkéntesek írtak Goddardnak, hogy csatlakozni szeretnének a Holdra induló rakétájának legénységéhez. Ezt követően Goddard nem volt hajlandó a sajtóval beszélni, és titokban maradt technikai kísérleteivel kapcsolatban. Attól félt, hogy mások ellophatják találmányait, mivel megvolt róla győződve, hogy ő volt az első ember a világon, aki elképzelte, hogyan lehet megvalósítani az űrrepülést. Paranoiája tovább nőtt az 1920-as években aktivizálódott német rajongók hatására.

1930-ban Goddard nagyobb támogatást kapott, a Guggenheim alapítványtól a híres repülős, Charles Lindbergh közbenjárására nyomán. Goddard a Clark Egyetem professzoraként az 1930-as évek nagy részét az új-mexikói Roswellben töltötte, és egyre nagyobb rakétákat épített és indított. Amikor Smithsonian, Lindbergh és Harry Guggenheim 1936-ban újabb jelentés közzétételére kényszerítette Goddardot, végül felfedte az 1926-os indítást. Bármennyire is lenyűgöző volt Roswell-ben végzett munkája, továbbra is ellenállt finanszírozói azon kéréseinek, hogy segítséget fogadjon el. Ígérete a felső légkör elérésére soha nem valósult meg. Valójában Goddard folyékony hajtóanyagú rakéta tervei zsákutcába futottak, mert nem szívesen osztotta meg senkivel. A V-2-vel a németek értek el áttörést a rakéta technológiában. Goddard a halálos ágyán is meg volt győződve arról, hogy a nácik ellopták tőle a technológiát.

 Esther Goddard 1926. március 8-án Auburnben (Massachusetts) készítette férjéről ezt a képet, amelynek rakétája az indítóvázban volt. Az aznapi sikertelen kísérlet után március 16-án sikeresen elindította.

Goddard igazi jelentősége nem is a folyékony hajtóanyagú rakéta megalkotása volt, hanem annak inspiráló, ösztönző hatása amivel sokak érdeklődését felkeltette a lehetséges űrutazás iránt.

 A rakéták szinte azonnal beépültek a tudományos-fantasztikus filmek és könyvek világába, az űrrepülés alapvető technológiájaként. 1920 előtt mindez csak egy volt a sok ötlet és fantázia között. A hagyományos puskaporos rakéta nem volt látványos, és a korai rakétákat széles körben félreértették. Goddard, valamint a szovjet Oroszország és a német nyelvterület más úttörőinek publikációja nyomán ez érdemben kezdett megváltozni.

Robert Goddard akarata ellenére is utat nyitott a Föld elhagyása előtt, éppen úgy, ahogy régen megálmodta.

„Többször bebizonyosodott már, hogy a tegnap álmai a ma reményeivé válnak, hogy holnap már realitássá legyenek.” – szólt Goddard jelmondata.

 1960-ban Robert Goddard posztumusz megkapta a Smithsonian-féle Langley-érmet, a repülés terén elért úttörő eredményeiért.

 

Forrás: Wikipedia,  Smithsonian múzeum, airspacemagazin