Trump valósíthatja meg Teller Ede rakéta védelmi tervét

Új csillag háborús verseny van kialakulóban, aminek az alapjait még Teller Ede álmodta meg.

2025. január 27-én Donald Trump amerikai elnök utasítást adott ki, amelyben az Egyesült Államokat védő rakétavédelmi pajzs létrehozását, egy fajta vaskupola építését szorgalmazza "Iron Dome for America", ami védelmet nyújtana a ballisztikus, hiperszonikus, a fejlett cirkáló rakétákkal és más, következő generációs légi támadásokkal szemben. Ennek egy további eleme kifejezetten űr telepítesű észlelő és elfogó rendszer lenne, utóbbiak némelyike „ nem kinetikus” amivel valószínűleg az irányított energiájú fegyverekre (DEW) utalhatott.

Az űrbázisú rakétavédelmi rendszerek gondolata egyáltalán nem új keletű. Ronald Reagan elnök már 1983. március 23-án elindította a "Strategic Defense Initiative" (SDI), Stratégiai Védelmi Kezdeményezésnek nevezett, de a köznyelvben csak „csillagháborús” tervként ragadt meg.

Ennek célja az volt, hogy az Egyesült Államok egy olyan védelmi rendszert fejlesszen ki, amely képes megsemmisíteni az ellenséges ballisztikus rakétákat még azok repülési szakaszaiban, főként az űrből indított lézer- és részecske fegyverek segítségével.

Teller Ede és Ronald Reagen az SDI évfordulóján.

Reagan elnök beszédében a szovjet rakétákkal szembeni, áttörhetetlennek remélt védőpajzs álmát fogalmazta meg, amely lehetetlenné teszi, hogy szovjet rakéták elérjenek amerikai célpontokat. Az elnök két héttel korábban mondta el azt a beszédét, amelyben a Szovjetuniót „a gonosz birodalmának” minősítette, ezzel kezdődött a két szuperhatalom közti hidegháború utolsó szakasza.

A „csillagháborús” elképzelés szakított a kölcsönös megsemmisítés doktrínájával: azt tűzte ki célul, hogy a földi és a világűrbe telepített rendszer képes legyen tömeges rakétatámadás szinte teljes elhárítására, ami egy esetleges háborúban fölényhez juttatná az Egyesült Államokat. A terv egyik legismertebb támogatója a magyar születésű fizikus, a hidrogénbomba atyjának is nevezett Teller Ede volt.

Teller 1958 és 1960 között a Lawrence Livermore National Laboratory igazgatója volt, valamint Ronald Reagan elnök tanácsadója a stratégiai védelemmel kapcsolatos kérdésekben.

Teller a kezdetektől aktívan támogatta az SDI-t, és szoros kapcsolatot ápolt a programon dolgozó tudományos és katonai vezetőkkel. Számos innovatív ötlettel állt elő, és meggyőzte az elnököt arról, hogy a szükséges tudományos technológiák elérhető közelségben vannak: ezek közé tartozott például egy röntgenlézer (egy atombomba energiájával táplált, a röntgen tartományban működő lézer), egy részecskefegyver, valamint az űrbe telepített rakéták, lézer fegyverek, valamint más energia-alapú fegyverek kombinációjával létrehozott vedőpajzs, ami képes lett volna különböző fázisban az ellenséges rakétákat megsemmisíteni.

A Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (SDI) egy javasolt rakétavédelmi rendszer volt, amelynek célja, hogy megvédje az Egyesült Államokat a ballisztikus stratégiai nukleáris fegyverek támadásaitól – műholdak összetett hálózatával.

A Szovjetunió természetesen agresszív lépésként értékelte a tervet, nemcsak azért, mert ezzel az amerikai fél felborította a kölcsönös megsemmisítés teóriáján alapuló évtizedes status quo-t, hanem azért is, mert az elképzelés moszkvai értelmezés szerint fennálló szerződéseket sértett.A szovjet vezetőknek be kellett látniuk: egyszerűen képtelenek lettek volna egy hasonló, csúcstechnológián alapuló program megvalósítására. Nemcsak azért, mert tudományos téren lemaradtak, de azért is, mert a lakosság amúgy is alacsony életszínvonala mellett képtelenek lettek volna a horribilis költségek előteremtésére. Mihail Gorbacsov szovjet vezető ezért ellenezte vehemensen az SDI-t, olyannyira, hogy az 1986-os reykjavíki csúcstalálkozón az SDI leállításáért cserébe fölvetette Reagannek a teljes atomleszerelést. Az amerikai elnök azonban nem engedett (ebben nagy szerepe volt Tellernek, aki megalapozottan állította, hogy a szovjeteknek nincs ilyen elektronikájuk és célzó rendszerük), s az idő őt igazolta: a Szovjetunió öt évvel később már nem létezett, amiben része volt az SDI programnak is.

"Kill radius" - hatósugár ábrazolása egy műholdas bázisú rakéta elhárító rendszernek. Az elfogó csak akkor tud hatékonyan lecsapni egy rakétára, ha az még a gyorsítási fázis befejezése előtt belép az elfogó "kill radius"- hatósugarába. Az American Physical Society 2004-es „Study Group on Boost-Phase Elfogórendszerek Nemzeti Rakétavédelemhez” című dokumentumából. Egyúttal jól szemlélteti, miért van szükség több ezer ilyen egységből álló konstellációra.

Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy az SDI és Teller Ede ötletei számos technikai kihívással szembesültek, például a lézer fegyverek pontossága, az energiaellátás, valamint az űrben telepített rendszerek megbízhatósága, ezen felül a program hatalmas költségeket igényelt volna, és sokan kételkedtek abban, hogy egyáltalán megvalósítható-e a korabeli technológiai szinten.

Az egyik ilyen program volt a Brilliant Pebbles egy űralapú ballisztikus rakétavédelmi (BMD) rendszer volt, amelyet Lowell Wood és Edward Teller, a Lawrence Livermore National Laboratory (LLNL) munkatársa javasolt 1987-ben.

A rendszer több ezer kis műholdból áll, amelyek mindegyike a hőkövető rakétákhoz hasonló érzékelő szenzorral rendelkezik. Ezek alacsony Föld körüli pályán keringő hálózatban dolgoznak. A konstelláció akkora kell legyen, hogy több száz mindig a Szovjetunió felett tartózkodjon adott időben. Ha a szovjetek elindítanának egy rakéta csapást, a "kavicsok" (Pebbles) infravörös keresők segítségével észlelnék azt, és elfogó manőverbe kezdenének, majd összeütköznének azokkal. A koncepció egyik fő erőssége, hogy az elfogó még azelőtt ütközik az ICBM-mel, hogy az elengedhetné robbanófejeit, egyszerre az összes robbanófejet elpusztíthatja"

A "Pebbles" hordozó "Life Jacket" kialakítása. A fő test körülbelül 0,91 m hosszú, és nagy része egy hajtóanyag tartályokból áll, ami szükséges a elfogó szakaszban végzett manőverezéshez. A szerkezet elején kap helyet a több komponensekből álló szenzor csoport, hátul pedig a napelemek termelte energia tárolását szolgáló akkumulátorok.

A „Brilliant Pebbles” elfogó rész, a hordozó magjában várja az indítást. A harci rész bármilyen irányba képes manőverezni a fúvókák segítségével.

A képen az SPI professzora, Aaron Bateman az egyetlen megmaradt Brilliant Pebble elfogó mellett. Forrás; link

Reagen Csillagháborús programja mai áron több mint 200 milliárd dollárba került. A költségek illetve a technológiai kihívások miatt a program soha nem valósult meg teljes mértékben. Azonban az SDI és Teller munkája nagyban hozzájárult a rakétavédelmi technológiák fejlődéséhez, és számos ötletét tovább fejlesztették, és megtalálhatóak modern védelmi rendszerekben. A repülőgépes, illetve hajókon megjelenő lézer fegyverek fejlesztése is gyakorlatilag Teller és az SDI-re vezethető vissza.

A kor technológia színvonalát talán a legjobban az szemlélteti, ha szemügyre vesszük a Martin Marietta készítette "Zenith Star" űr-lézer élet nagyságú modelljét..

Reagan elnök 1987 novemberében a bemutatón azt mondta: „Önök egy olyan védelmi rendszer kifejlesztésén fáradoznak, amely megváltoztatja a történelmet” – Fotó: Bettmann / Getty Images

Egy ekkora szerkezet pályára állítása még ma sem lehetséges, a SpaceX Starship, illetve a BlueOrigin NewGlenn rakétával sem.

Egy másik program ami már tényleges rakéta inditással végzett repülési teszt fázisba is eljutott a BEAR azaz BEAM experiment Aboard Rocket néven futott. Ez lényegében egy űr bázisú ion-ágyú, pontosabb nevén Radio-Frequency Quadrupole - RFQ.

Az RFQ-val erősen fókuszált, nagy energiájú nehéz-ion részecske-nyalábokat generálnak, amit a fénysebesség 80-90%-ra gyorsítanak. A koncepció maga elegáns és egyszerű.

A BEAR - a külső burkolatot nagyrészt eltávolították, lehetővé téve a belső alkatrészek megtekintését. Forrás: Smithsonian National Air and Space Museum

A dolog iróniája, hogy speciel RFQ-t teljes egészében oroszok találták ki még 1970-ben. 1974-ben a Szovjetunió Protvinói Nagyenergiájú Fizikai Intézetében megtörtént Kapcsinszkij és Teplyakov innovatív ötletének első kísérleti tesztje: egy 148,5 MHz-es RFQ 50%-os hatásfokkal 620 keV-ra gyorsította fel a 100 keV-os protonokat. A nyugati világban csak 1977-ben tették közzé az RFQ koncepciót nemzetközi folyóiratokban. De még így is lényegében ismeretlen volt, mígnem 1980-ban egy Cseh menekült bemutatta az amerikai kutatóknak.

A tervezést és a fejlesztést a kormányzat Új-Mexikói Los Alamos National Laboratory műszaki kutató intézete végezte ami atom technológia kutatás egyik központja. A BEAR elsődleges célja egy ilyen gyorsító az űrben való működtetésének demonstrálása volt.

A BEAR-t végül egy ARIES hordozó-rakétával indították el 1989. július 13-án, és ha űr-fegyver (még) nem is lett belőle, napjainkban világszerte így is több száz RFQ végzi a nehéz-ionok és ritka izotópok kutatását különböző kutató laboratóriumokban.

A mostani Trump bejelentésnek az ágyazott meg, hogy George W. Bush elnök még 2002-ben egyoldalúan kilépett a Ballisztikus Rakéták Ellenőrzéséről szóló szerződésből (ABM),

Az ABM-szerződés (1972) célja az volt, hogy korlátozza az országok ballisztikus rakéta elhárító rendszereit, ezzel megőrizze a nukleáris egyensúlyt, ami a MAD, Mutual Assured Destruction – kölcsönös elpusztuláson nyugodott. Ez az elv azon alapult, hogy ha egy szuperhatalom nukleáris támadást indítana a másik ellen, az hasonló válasz csapásra számíthat, ami végül a támadó és a védő megsemmisüléséhez vezet.

Az USA kilépése ebből a szerződésből aláásta ezt az egyensúlyt, és új fegyverkezési versenyt inditott. Oroszország és Kína is elkezdte fejleszteni fegyverrendszereit, hogy megbirkózzon az új amerikai rakétavédelmi rendszerekkel.

A kilépés mögött az állhatott, hogy az ország elsődleges védelme az interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) ellen elégtelenné vált.

Válaszul Oroszország például igen hamar hiperszonikus fegyver fejlesztésbe kezdett (pl. Avangard, Kinzsal), amelyek képesek kikerülni a hagyományos rakétavédelmi rendszereket.

Ehhez társult még, hogy Kína drámai ütemben zárkózik fel a hagyományos és nukleáris fegyveres ballisztikus és hiperszonikus rakéták technológiájának és képességeinek fejlesztésében.

Ezen felül megjelentek olyan atom fegyverrel rendelkező nemzetek, mint India, Pakisztán és Észak-Korea, akik tovább fokozták a regionális feszültségeket ezzel növelve a nukleáris fegyverek bevetésének kockázatát.

Az űrversenyt tovább fokozta, hogy Trump 2019-ben létrehozta az amerikai űr-erőt "Space Forces-t". Ugyancsak ebben az évben Oroszország felfüggesztette részvételét a Közepes hatótávolságú nukleáris fegyvereket tiltó szerződésből.

2024 novemberében pedig első ízben vetették be Ukrajnában az új Oreshnyik csapás mérő nagy hatótávolságú raketát, amivel Putyin ugyancsak megfenyegette a nyugati világot. Bővebben a rakétákról korábbi bejegyzésben foglalkoztam; Az új Oroszi Csodafegyver - avagy mi tudható az Oreshnyik csapásmérő rakétáról

Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy ilyen előzmények után akkor miért állt elő újra Trump a űr-bázisú rakéta védelem ötletével, ha egyszer kiderült már, hogy drága is, és a technológia is kihívásokkal teli?

Bár technológiailag kétségtelenül kihívást jelentene, és borsos árcédulával járna, az űr telepítesű rakétavédelemi rendszer valóban érdemes komolyan megfontolni.

Ugyan a hidegháború vége az utolsó szöget is beütötte az SDI koporsójába, a programot egyebek mellett a kor tecnológiai színvonala és a hordozórakéták indításának magas költsége korlátozta.

Egy 2012-es jelentés újra megvizsgálta az űr bázisú elfogók lehetőségét, és arra jutottak, hogy ezek több mint 300 milliárd dollárba kerülhetnek. Ironikus módon 2002 és 2022 között a védelmi minisztérium legalább 174 milliárd dollárt költött egy másik rakétavédelmi koncepcióra, amely a repülés középső szakaszában lévő rakétákat célozza meg, ami bizonyos szempontból sokkal nehezebb kihívás, mint egy rakéta célba vétele az indítási szakaszban.

Azóta pedig eltelt több mint egy évtized! Az előzetes értékelésben szereplő feltevések közül sok technológiai problema megoldódni látszik, és a hordozó rakéták indítási költsége is sokkal alacsonyabb. A műholdakat exponenciálisan nagyobb méretben gyártják, mint ami évtizedekkel ezelőtt lehetséges volt.

1989-ben körülbelül 30-40 ezer dollárba került egy kilogramm alacsony Föld körüli pályára való állítása. 2018-ban már ennek körülbelül csak a tizede kilogrammonként 3-4 ezer dollárba került. Becslések szerint a költségeknek körülbelül $1000/kg alá csökkenhetnek az elkövetkező években. Ehhez hozzá jön, hogy egyre több vállalat bizonyítja, hogy képes nagy léptékű műholdas konstellációt építeni és biztonságosan üzemeltetni. A SpaceX önmagában körülbelül öt műholdat tud gyártani naponta, és jelenleg vagy 7 ezer műholdat üzemeltet. A SpaceX Starship fejlesztése azt az ígéretet hordozza, hogy a költségek tovább csökkenhetőek. És ugye ki is Trump egyik legnagyobb támogatója?

Összegezve:

A korábbi technológia nehézségek ma már megugorhatóak.

A gyártási és pályára állítás költségek jelentősen csökkentek.

Az érdek és akarat is megszületett a program megvalósításához.

Ha a kongresszus megszavazza a programhoz szükséges anyagi keretet, bizony megvalósulhat Teller Ede rakéta védelmi terve.. Azt persze nehéz megválaszolni, hogy ez ténylegesen nagyobb biztonságot is jelent-e majd.