A közelgő ISS utáni korszakot Oroszország sokáig egy új kezdetként próbálta eladni. A Roszkoszmosz és az űrprogramhoz kötődő intézetek egy vadonatúj, moduláris orosz űrállomást álmodtak meg, a Russian Orbital Stationt - ROS, amely egyszerre ígért technológiai megújulást és politikai üzenetet: Oroszország saját erőből is képes fenntartani nagyhatalmi jelenlétét az emberes űrrepülésben.

A Burevesztnyik „viharmadár” Oroszország egyik legellentmondásosabb és talán legmerészebb fejlesztése, egy olyan nukleáris meghajtású cirkáló rakéta, amely elméletben akár hónapokig is képes lehet repülni, megkerülni a légvédelmi rendszereket, hogy aztán váratlan irányból mérjen csapást céljára. Az orosz források a programot a stratégiai elrettentés új dimenziójaként mutatják be.

Kína ismét meglepték a világot azzal, hogy november elején két különleges, golyó formájú („bullet-shaped”) kísérleti műholdat állított pályára, amely már pusztán formájával is kilóg a hagyományos műhold tervezési megoldások közül. Ugyanakkor nem Kína az egyetlen amely ilyen, aerodinamikailag optimalizált formákkal kísérletezik. A rendkívül alacsony Föld körüli pályát (VLEO) célzó rendszerek fejlesztésébe több ország és cég is egyre nagyobb potenciált lát, ami nyomán a kém műholdak új generációjának lehetünk tanui

Az alábbiakban éppen ezért, a VLEO - Very Low Earth Orbit koncepció kerül bemutatásra, hogy mi is hívta életre, és milyen technológiai kihívást jelent, illetve mely cégek is vágtak bele ilyen eszközök fejlesztésébe. 

2025. november 28-án reggeli órákban az orosz Yasny (Dombarovszkij) bázisról indított interkontinentális ballisztikus rakéta teszt alig pár másodperccel a kilövés után kudarcot vallott. A nyilvános videók és felvételek szerint a rakéta első fokozata meghibásodott, majd kibillent az egyensúlyából, és ki is gyulladt. Néhány másodperccel később a rakéta több darabra esve lezuhant, látványos robbanás kíséretében. 

Az ausztrál HEO cég nagy pontosságú képeket és egy részletes 3D-modellt készített a Kína által még 2020 decemberében indított Xinjishu Yanzheng-7 (XJY-7) műholdról, nem sokkal annak Föld légkörébe való visszatérése előtt. A felvételek új, eddig ismeretlen részleteket tártak fel a titokzatos űreszközről, amelyet a China Academy of Space Technology (CAST) fejlesztett.

United Airlines egyik pilótája karján sérüléseket szenvedett, miután egy rejtélyes tárgy csapódott be egy Boeing 737 MAX 8 szélvédőjébe, ami vészhelyzeti kitérőt tett szükségessé Salt Lake Citybe. Vizsgáljuk meg az esetet, választ keresve, hogy lehetséges-e, hogy a gép egy űrből visszatérő űrszeméttel ütközött.

2025. október 16-án az orosz kozmonauták, Szergej Rizsikov és Alekszej Zubrickij mintegy hatórás űrsétát hajtottak végre a Nemzetközi Űrállomás (ISS) orosz szegmensén. A művelet fő célja az Ekran–M félvezető-kísérleti berendezés telepítése volt a Nauka modul külső burkolatára, de az űrséta egyik különös mozzanata a nagyfelbontású televíziós kamera (HRC) leszerelése és az űrbe való elengedése volt. A kamerát a Zvezda modulról távolították el, mivel műszakilag elavultnak és használhatatlannak minősült. Az irányítóközpont engedélyével az eszközt eltávolították majd egyszerűen 'eldobták'.

Alighanem ha gyszer Iránnak sikerülne atomfegyvert kifejleszteni, azt minden bizonnyal nem repülővel juttatná célba, hanem ballisztikus rakétát használna. És bizony ezek a nukleáris töltet hordozására képes rakéták már most is ott sorakoznak a silókban. Az iráni rakétaprogram nemcsak regionális fegyverkezési versenyt gerjesztett, hanem kulcseleme lett Teherán globális elrettentő stratégiájának. De hogyan lett egy korábban importfüggő ország mára képes arra, hogy saját fejlesztésű ballisztikus rakétákat gyártson és indítson? A válasz egy több évtizedes, rejtett technológiai együttműködések során alakult ki, amiben számos ország szerepet jatszott. A következő írásban bemutatom, hogyan tett szert Irán fejlett rakéta-technológiára.

A hiperszónikus fegyverek az utóbbi évek egyik legfelkapottabb katonai-technológiai témájává váltak. Jellemzően a szenzáció hajhász mainstream média hajlamos ezeket „megállíthatatlan szuperfegyverként” ábrázolni, amelyekkel szemben nincs hatékony védekezés, és amelyek alapjaiban írják át a stratégiai hadviselés szabályait.

A világűr a hidegháború óta a hadviselés szerves része. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió már az 1960-as évektől kezdve műholdakkal figyelte egymás rakétakísérleteit, korai előrejelző rendszereket épített, és kísérletezett az első űrfegyverekkel. Azóta azonban a helyzet új dimenziót nyert: ma már nem két nagyhatalom, hanem több szereplő – köztük az Egyesült Államok, Kína, Oroszország és szövetségeseik – versengenek a geostacionárius pálya ellenőrzéséért. Ez az a magasság, ahol a legértékesebb és legnehezebben pótolható katonai kommunikációs és hírszerző műholdak működnek, így minden közelítés, manőver és közös gyakorlat egyszerre technológiai próbatétel és erőpolitikai üzenet.